★★★★★★★★★★
Mivel csak most fejeztem be az olvasást és eléggé meghatódtam a könyv végén, ezért nézzétek el nekem, ha nem lennének túl összeszedettek a gondolataim.
Mint azt sokan tudjátok, nekem is van egy cicám, Lencsi. Pont úgy néz ki, mint Gwen Vashti-ja, hófehér, hosszú szőrű, bár stílusilag inkább talán Scarlett-hez hasonlítanám a kis „hercegnő”-t. Mikor Gwen arról írt, hogy Vashti beleszerelmesedett a férjébe, Laurence-be, akaratlanul is arra gondoltam, mikor Ricsivel ülünk a kanapén, beszélgetünk, vagy számítógépezünk, majd jön Lencsi, felugrik a kanapéra… …és teszi-veszi magát Hanky-nek: hozzábújik, erősen nekidörgöli a buksiját a kezének, úgy kéjenckedik, sürög-forog körülötte, hogy az már számomra is féltékenységre ad okot. Ahogy Gwen férje sem rajong(ott) túlzottan a cicákért, Hanky sem arról híres, hogy imádná Lencsést (például nálunk is kikötés volt a cicamentes hálószoba, amibe én is belementem) , de mikor képes 20 percig simogatni ezt a kis huncut szőrcsomót, könnybe lábad a szemem. Na nem az elérzékenyüléstől, hanem a nevetéstől, hogy mikre rá nem tudja venni ez a kiscsaj a pasimat. Gwen férje is pontosan így enyhült meg, és bevallom, a pasi esküvői „ajándékától” kicsordultak a könnyeim.
Az emberek az érzéseiket, a problémáikat meg tudják beszélni, míg egy cica csak panaszosan nyávoghat, ha valami nem tetszik neki, vagy bajba került, és ha a segítségére sietsz, előfordulhat, hogy téged fog megkarmolni, mert nem érti, hogy te csak jót akarsz neki. Talán ezért is van az, hogy az állatok története mindig is jobban meghatott és megindított, mint az embereké. Olyan esetlenek tudnak lenni, annyira igénylik a törődést, a figyelmet, és annyi szeretetet tudnak adni, mint talán egyetlen ember se. Amikor hazaérsz, éppen csak belépsz a lakásba és egy dürrögő kis szőrpamacs fogad, aki a lábaid előtt tekergőzik, és a mosolygós pofijáról leolvasod, amint azt gondolja: „végre hazaértél, már annyira vártalak, simogass már”, na ez az érzés elfeledteti veled az egész napos rohanást, idegeskedést, fáradtságot és gondokat. Az már egy másik kérdés, hogy utána odaül az üres kajás tálkájához és követeli a vacsorát, majd az est további részében levegőnek néz. Ezek a macskák. Öntörvényűek, akaratosak és mégis imádnivalóak.
Gwen is ugyanígy érez a cicái iránt, főleg Homér iránt. Mint minden cicás csajszi, ő is teljesen beleszerelmesedett a macsekba, azzal a kivétellel, hogy nem mindhárom cicájába, csak Homérba. A másik két cicust is szereti, de látszik, hogy koránt sem annyira, mint ezt a kis vak „Duracell nyuszit”, aki folyamatosan pörög. Érte aggódik leginkább, vele foglalkozik a legtöbbet, annak ellenére, hogy tudja, ügyes, bátor és önálló cica. De valljuk be, mi is miatta aggódnánk legjobban, mert az a tudat, hogy nem lát, önkéntelen reakciókat vált ki belőlünk, még akkor is, ha egy igen talpraesett ciccről van szó.
Nagyon jó volt elmerülni Gwen meséjében, részesévé válni picit az életének. Érdekes volt arról olvasni, hogy Homér milyen érzéseket váltott ki belőle és milyen gondolatokat ébresztett benne, sokszor el is feledtette velem, hogy Homér vak, mert olyan könnyedén írt róla. Gwen költözései, pasiproblémái, munkahelyváltási gondjai olyan hétköznapivá tették őt, mintha csak egy barátnőm mesélne a suli óta eltelt éveiről, azonban az a lelkesedés és részletesség amivel előadta történetét mégis különlegessé tették őt. Megrázó volt, hogy a World Trade Center katasztrófája ilyen közelről érintette őket.
Érzelmekkel teli és megható történet és szerencsére happy end, így nem kellett egy doboz zsepit elhasználnom… …csak egyet. :P
Olvasás ideje: 2015. január 15. - 2015. január 17.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése