★★★★★★★☆☆☆
Szögezzük le, hogy kellőképpen naiv vagyok, ennek megfelelően elhiszem, amit az emberek mondanak, és fel sem tételezem, hogy esetleg valami ne úgy lenne, ahogy mesélik. Éppen ezért a filmek is könnyedén meg tudnak vezetni, ügyesen be tudnak csapni.
Ez a film is bővelkedett olyan vallomásokban, melyeket nagyokat pislogva fogadtam, nem is gondoltam volna, hogy így összekutyulják majd a szálakat. Pedig ha jobban odafigyelnék a rejtett jelekre, akkor talán kikövetkeztethetném az összefüggéseket. Pontosabban mindenféle hülyeséget belemagyaráznék a filmbe, amik nem is úgy lennének. Éppen ezért örülök neki, hogy végül mindig tiszta vizet öntenek a pohárba és nem egyedül nekem kell kirakni a puzzle-t (főleg, hogy ez a puzzle 10.000 darabos, nincs egyenes széle és minden darabja hófehér...).
Az egyik főszereplő Morgan Freeman (Ripley), akit nagyon kedvelek, remek színész, és ezúttal is egy hozzá illő karaktert kellett eljátszania, akit profin alakított. A másik főszereplő Antonio Banderas (Gabriel), aki szintén jó színész, bár ezúttal helyenként egy kicsit érzelgősebb karaktert kellett megformálnia, ami szerintem egy pindurit távol áll tőle. Az ő játékukkal nem volt különösebb problémám, hozták a tőlük megszokott szintet.
Sajnos Radha Mitchell színésznőt (Alex) az eddig látott filmjei során nem igazán sikerült megkedvelnem, ezért ő nálam a semleges kategória, a színészkedése megfelelő volt.
Innentől spoiler-es:
A trezorokba való bejutás szinte lehetetlen volt, mégis bravúrosan sikerült megoldaniuk a tenyérlenyomat és a hangfelismerés kérdését, a számkombináció kiderítése is ment nekik, csak azt nem értem, hogy a mozgásérzékelőt miért nem iktattatták ki azzal a biztonsági őrrel, akit később megkötöztek. Az túl egyszerű lett volna és nem méltó két ilyen profihoz, vagy mi? Mindegy, a lényeg, hogy a bejutás kellőképpen kidolgozott és bravúros volt és az első fordulatot is jól időzítették.
Az egész átverősdi és rablásdi korrekt módon volt felépítve, mindenki odafigyelt minden apró részletre, egyetlen dolgot kivéve. Mégis miért nem tudta Gabriel (a zsaru), hogy hogyan néz ki Nicky Petrovich (vagyis Victor Korolenko)? Hogy követhettek el ekkora baklövést, hiszen már jó ideje ezt a bűnbandát üldözték?
Míg a film felépítése izgalmas volt, meglepő fordulatokra is sor került, a végét mégis eléggé elrontották azzal az érzelgős és nyálas jelenetsorral. Francba a nyomozással, francba Petrovich és Zykov üldözésével, francba Korolenko és Ripley szökésével, francba a két Fabergé tojással, melyek összesen 40 millió dollárt érnek, azonban végül senki nem fizetett értük, inkább romantikázzunk egy kicsit, mert az még hiányzik a happy endhez. Már akinek...
Filmnézés ideje: 2016. március 18.
2016. március 19., szombat
Esti mesék (2008)
★★★★★★☆☆☆☆
Az alapötlet egész jópofa, bár önmagában is meseszerű és előre borítékolhatóak az események. A jó fiú, aki szívét-lelkét beleadja, bármennyire is igyekszik, csak egy gondnok lehet a hatalmas hotelban, míg a pénzeszsák tulajdonosnak és elkényeztetett kislánykájának mindene megvan és a "rossz fiú" látszik befutónak a vezetői pozícióra, ám jön a várva várt fordulat, és a végén mindenki boldog lesz. Tipikus tündérmese modern és vicceskedő köntösben, ne várj tőle túl sokat és akkor egész jó kis kikapcsolódást fog nyújtani.
Adam Sandlert (Skeeter) már nagyon sok filmben láttam, nekem nincs különösebb problémám sem a bugyuta stílusával, sem a tojásfejével, és az ironikus, szekálós poénjain is lehet mosolyogni.
A gyerekek alakításával nem volt gondom, nem voltak idegesítőek, egész jól el lehetett lenni velük.
Jill eleinte nem volt túlságosan szimpatikus, kicsit merev és ellenszenves nőszemély látszatát keltette, azonban voltak normális húzásai is, bár még ettől se lett a szívem csücske.
Gülüke, a hörcsög viszont nagyon cuki volt.
Innentől spoiler-es:
Vicces volt, hogy amit Skeeter mesélt, az nem vált valóra, amit viszont a lurkók szőttek bele a mesékbe, az akármilyen lehetetlen és elképesztően furcsa volt, mégis valahogy a valóságban is megtörtént. És pont ez a lényege a mesének, hogy amit egy felnőtt akarna (luxusautó, rengeteg pénz, jó csaj, stb-stb-stb.), azt nem fogja csak úgy egyszerűen megkapni, amit viszont egy ártatlan gyerkőc szeretne (mondjuk rágóesőt), az valóra válik, mert önzetlenül kérte. Jól érzékeltették a különbséget, hogy mennyire egyszerűen és anyagiasan gondolkodnak a felnőttek és milyen egyedi és élénk fantáziával vannak megáldva a gyerekek.
És naná, hogy megint csak egy üres fejű, semmilyen értékkel nem rendelkező, csak önmagával foglalkozó ám - a férfiak szerint - dögös cicababát (Violet) akart volna Skeeter, nem pedig egy olyan nőt, aki bár nem annyira szép, mégis sokkal normálisabb (Jill). Jellemző...
Jó elgondolás volt, hogy a meséket nemcsak egyszerűen elmesélte Skeeter, hanem bele is csöppentünk az adott jelenetekbe és aktív részesei lehettünk az eseményeknek. És ráadásul a mesék nagyon változatosak voltak, hol egy középkori várban játszódott a történet, hol a vadnyugaton lovagoltunk, majd egy arénában találtuk magunkat az ókori Rómában, és végül elutaztunk a jövőbe, az űrbe. Nekem bejött, hogy ilyen különbözőek voltak nemcsak a történetek, hanem az idősíkok és helyszínek is.
Bár a legvégén már átestek a ló túloldalára a valóság/mese összemosást illetően.
Mikor az új szálloda témáját ismertette a "rossz fiú", akkor kellőképpen nyálasra és bénára sikerült a musicales bemutatója, nem is csoda, hogy húzták a szájukat az emberek. Azonban legalább érthető volt, hogy miről szólt az előadása, mi volt az elképzelése. Ugyanis Skeeter, bár gyönyörű beszédet gügyögött el, de kivehetetlen volt - a tolmácsolás ellenére is -, hogy a kivitelezésben pontosan milyen megvalósítást is szeretne.
A befejezés persze az elvárásoknak megfelelően "mesés" volt, hiszen Donna - aki egyrészt a helyszín jóváhagyásában illetékes személy, másrészt Skeeter régi osztálytársa - az iskola lebontását megtagadta, és az addig nem eladó telket hirtelen eladóvá minősítette, így az új szálloda is felépülhet és az iskola is megmaradhat. Jó is az, ha az embernek vannak kapcsolatai, nem igaz? Bár én annak azért jobban örülnék, ha az embereknek maguktól is lenne ennyi esze...
Filmnézés ideje: 2016. március 18.
Az alapötlet egész jópofa, bár önmagában is meseszerű és előre borítékolhatóak az események. A jó fiú, aki szívét-lelkét beleadja, bármennyire is igyekszik, csak egy gondnok lehet a hatalmas hotelban, míg a pénzeszsák tulajdonosnak és elkényeztetett kislánykájának mindene megvan és a "rossz fiú" látszik befutónak a vezetői pozícióra, ám jön a várva várt fordulat, és a végén mindenki boldog lesz. Tipikus tündérmese modern és vicceskedő köntösben, ne várj tőle túl sokat és akkor egész jó kis kikapcsolódást fog nyújtani.
Adam Sandlert (Skeeter) már nagyon sok filmben láttam, nekem nincs különösebb problémám sem a bugyuta stílusával, sem a tojásfejével, és az ironikus, szekálós poénjain is lehet mosolyogni.
A gyerekek alakításával nem volt gondom, nem voltak idegesítőek, egész jól el lehetett lenni velük.
Jill eleinte nem volt túlságosan szimpatikus, kicsit merev és ellenszenves nőszemély látszatát keltette, azonban voltak normális húzásai is, bár még ettől se lett a szívem csücske.
Gülüke, a hörcsög viszont nagyon cuki volt.
Innentől spoiler-es:
Vicces volt, hogy amit Skeeter mesélt, az nem vált valóra, amit viszont a lurkók szőttek bele a mesékbe, az akármilyen lehetetlen és elképesztően furcsa volt, mégis valahogy a valóságban is megtörtént. És pont ez a lényege a mesének, hogy amit egy felnőtt akarna (luxusautó, rengeteg pénz, jó csaj, stb-stb-stb.), azt nem fogja csak úgy egyszerűen megkapni, amit viszont egy ártatlan gyerkőc szeretne (mondjuk rágóesőt), az valóra válik, mert önzetlenül kérte. Jól érzékeltették a különbséget, hogy mennyire egyszerűen és anyagiasan gondolkodnak a felnőttek és milyen egyedi és élénk fantáziával vannak megáldva a gyerekek.
És naná, hogy megint csak egy üres fejű, semmilyen értékkel nem rendelkező, csak önmagával foglalkozó ám - a férfiak szerint - dögös cicababát (Violet) akart volna Skeeter, nem pedig egy olyan nőt, aki bár nem annyira szép, mégis sokkal normálisabb (Jill). Jellemző...
Jó elgondolás volt, hogy a meséket nemcsak egyszerűen elmesélte Skeeter, hanem bele is csöppentünk az adott jelenetekbe és aktív részesei lehettünk az eseményeknek. És ráadásul a mesék nagyon változatosak voltak, hol egy középkori várban játszódott a történet, hol a vadnyugaton lovagoltunk, majd egy arénában találtuk magunkat az ókori Rómában, és végül elutaztunk a jövőbe, az űrbe. Nekem bejött, hogy ilyen különbözőek voltak nemcsak a történetek, hanem az idősíkok és helyszínek is.
Bár a legvégén már átestek a ló túloldalára a valóság/mese összemosást illetően.
Mikor az új szálloda témáját ismertette a "rossz fiú", akkor kellőképpen nyálasra és bénára sikerült a musicales bemutatója, nem is csoda, hogy húzták a szájukat az emberek. Azonban legalább érthető volt, hogy miről szólt az előadása, mi volt az elképzelése. Ugyanis Skeeter, bár gyönyörű beszédet gügyögött el, de kivehetetlen volt - a tolmácsolás ellenére is -, hogy a kivitelezésben pontosan milyen megvalósítást is szeretne.
A befejezés persze az elvárásoknak megfelelően "mesés" volt, hiszen Donna - aki egyrészt a helyszín jóváhagyásában illetékes személy, másrészt Skeeter régi osztálytársa - az iskola lebontását megtagadta, és az addig nem eladó telket hirtelen eladóvá minősítette, így az új szálloda is felépülhet és az iskola is megmaradhat. Jó is az, ha az embernek vannak kapcsolatai, nem igaz? Bár én annak azért jobban örülnék, ha az embereknek maguktól is lenne ennyi esze...
Filmnézés ideje: 2016. március 18.
2016. március 15., kedd
A nemzet aranya - Titkok könyve (2007)
★★★★★★★★☆☆
Az első részhez képest ez kicsit letisztultabb, és talán kicsit összeszedettebb, ami a történetvezetést illeti, hiszen nincs benne annyi "kulcs", így jobban átlátható.
A történet egyébként pontosan leköveti az első részt, hiszen ugyanúgy egy múltbéli jelenettel kezdünk, megint egy rejtett írás alapján indulunk a felfedezőtúrára, ugyanúgy felbukkan a "gonosz" ellenfél, akivel egy idő után ezúttal is összefutunk és a csipet-csapat most is együttes erővel és fondorlatosan találja meg a kincset (és a mély szakadék most se hiányozhatott). Ez a szerkezeti felépítés már az első résznél is bevált, most is egész jó volt, de én örültem volna neki, ha valami újítást is kapunk.
A szereplők az első részben megismert karakterükhöz hűek maradtak, ugyanolyan stílusuk volt és ez tetszett. Emily (Ben édesanyja) is remekül illett a csapatba.
A film ezúttal is bővelkedett a vicces és izgalmas jelenetekben.
Innentől spoiler-es:
A Gates család becsületének megóvása egyik pillanatról a másikra csapott át sima kincskeresésbe, hirtelen már nem is számított, hogy milyen váddal illették az ősöt. Akkor meg minek kellett ez a kis kitérő az elején?
Az USA elnöke elég óvatlan és meggondolatlan volt, nem értem, hogyan koptathatta le a testőreit, mikor éppen egy sötét alagútba próbálta Ben becsalni. Ellenben elég szimpatikus és segítőkész is volt, örültem neki, hogy bár folyton hülyének akarta tettetni magát, mégis segített Ben-nek.
A párizsi Eiffel torony mellett a Rushmore-hegy felbukkanásának különösen örültem.
Soha nem értettem, hogy hogyan alapozhatnak arra, hogyha a víz elfolyik valahol egy barlangból, akkor ott az emberek is kijuthatnak. Mi van akkor, ha mondjuk csak 10-15 cm vastagságú a rés a sziklákon. Ott is elfolyik a víz, de egy ember nehezen férne ki rajta. Oké, oké, a filmekben mindig nagyobb a rés, de ebben bízni akkor is butaság.
Mitch (fő gonoszunk) önfeláldozása kissé érthetetlen volt annak függvényében, hogy pár perccel korábban még a többiek megölésével fenyegetőzött, ha netán előtte akarnának kimenekülni. Rendben, hogy jól kellett véget érnie a filmnek, de ez így túlságosan átlátszó volt.
Filmnézés ideje: 2016. március 12.
Az első részhez képest ez kicsit letisztultabb, és talán kicsit összeszedettebb, ami a történetvezetést illeti, hiszen nincs benne annyi "kulcs", így jobban átlátható.
A történet egyébként pontosan leköveti az első részt, hiszen ugyanúgy egy múltbéli jelenettel kezdünk, megint egy rejtett írás alapján indulunk a felfedezőtúrára, ugyanúgy felbukkan a "gonosz" ellenfél, akivel egy idő után ezúttal is összefutunk és a csipet-csapat most is együttes erővel és fondorlatosan találja meg a kincset (és a mély szakadék most se hiányozhatott). Ez a szerkezeti felépítés már az első résznél is bevált, most is egész jó volt, de én örültem volna neki, ha valami újítást is kapunk.
A szereplők az első részben megismert karakterükhöz hűek maradtak, ugyanolyan stílusuk volt és ez tetszett. Emily (Ben édesanyja) is remekül illett a csapatba.
A film ezúttal is bővelkedett a vicces és izgalmas jelenetekben.
Innentől spoiler-es:
A Gates család becsületének megóvása egyik pillanatról a másikra csapott át sima kincskeresésbe, hirtelen már nem is számított, hogy milyen váddal illették az ősöt. Akkor meg minek kellett ez a kis kitérő az elején?
Az USA elnöke elég óvatlan és meggondolatlan volt, nem értem, hogyan koptathatta le a testőreit, mikor éppen egy sötét alagútba próbálta Ben becsalni. Ellenben elég szimpatikus és segítőkész is volt, örültem neki, hogy bár folyton hülyének akarta tettetni magát, mégis segített Ben-nek.
A párizsi Eiffel torony mellett a Rushmore-hegy felbukkanásának különösen örültem.
Soha nem értettem, hogy hogyan alapozhatnak arra, hogyha a víz elfolyik valahol egy barlangból, akkor ott az emberek is kijuthatnak. Mi van akkor, ha mondjuk csak 10-15 cm vastagságú a rés a sziklákon. Ott is elfolyik a víz, de egy ember nehezen férne ki rajta. Oké, oké, a filmekben mindig nagyobb a rés, de ebben bízni akkor is butaság.
Mitch (fő gonoszunk) önfeláldozása kissé érthetetlen volt annak függvényében, hogy pár perccel korábban még a többiek megölésével fenyegetőzött, ha netán előtte akarnának kimenekülni. Rendben, hogy jól kellett véget érnie a filmnek, de ez így túlságosan átlátszó volt.
Filmnézés ideje: 2016. március 12.
Árnykép (2008)
★★★★★☆☆☆☆☆
Annyira nem tudott megfogni ez a film, hogy bár nem is olyan régen láttam már, szinte semmire nem emlékeztem belőle. Bár ahogy haladtunk előre, valami rémlett, egy-két momentum nagy nehezen beugrott. Talán ez is előre vetíti, hogy nem egy eget rengető alkotásról van szó.
A színészi játék teljesen átlagos, különösebb problémám sem Jane-nel, sem Ben-nel nem volt. Sőt, Jane kitartása a rejtély megoldását illetően nekem jobban tetszett, mint Ben szerencsétlenkedése.
A történet eleinte elég nehezen haladt, kicsit körülményesen értünk el a lényegig, de ahogy összekapcsolódtak a szálak, már kezdett érdekessé válni a sztori.
Innentől spoiler-es:
Egy kicsit furcsa volt, hogy egyes fényképeken csak egy fehér folt, vagy egy fehér elmosódás volt, míg más fényképeken maga a női alak jelent meg halványan. Igazán eldönthették volna, hogy melyik verziót használják, mert ez így következetlen volt számomra. Hol rejtélyeskedni akartak, hol meg egyenesen rávezetni Jane-t a megoldásra, de ezt az eltérő kivitelezést nem magyarázták meg.
Mikor Megumi otthonát felkereste Jane és Ben, akkor a házat nyitva találták. Érdekes, hogy hónapokig nem tűnt ez fel senkinek, és meglepő, hogy semmit nem loptak el a házból. Sőt, a lány eltűnése is hidegen hagyott mindenkit. A szokásos ijesztgetés nagyon gyengére sikerült azzal, hogy Megumi holttestéről pont akkor törik le a feje, amikor rátalálnak. Szörnyen pocsék és gyermeteg húzás. De a film többi része sem bővelkedett túlzottan izgalmas, vagy legalább érdekfeszítő jelenetekben.
Ben haverjai megérdemelték a halált azért, amit Megumival műveltek, bár egy kicsit több szenvedéssel jutalmaztam volna őket. De abból is látható volt, hogy milyen gyenge és szánalmas férfiakról van szó, hogy például egy kis ijesztgetésnek köszönhetően az egyik azonnal öngyilkos lett. Bezzeg akkor nem volt ilyen puhapö...ű, mikor meg kellett erőszakolni szegény lányt...
Annak is örülök, hogy Ben is megkapta méltó büntetését Megumi örök szerelme képében.
Filmnézés ideje: 2016. március 14.
Annyira nem tudott megfogni ez a film, hogy bár nem is olyan régen láttam már, szinte semmire nem emlékeztem belőle. Bár ahogy haladtunk előre, valami rémlett, egy-két momentum nagy nehezen beugrott. Talán ez is előre vetíti, hogy nem egy eget rengető alkotásról van szó.
A színészi játék teljesen átlagos, különösebb problémám sem Jane-nel, sem Ben-nel nem volt. Sőt, Jane kitartása a rejtély megoldását illetően nekem jobban tetszett, mint Ben szerencsétlenkedése.
A történet eleinte elég nehezen haladt, kicsit körülményesen értünk el a lényegig, de ahogy összekapcsolódtak a szálak, már kezdett érdekessé válni a sztori.
Innentől spoiler-es:
Egy kicsit furcsa volt, hogy egyes fényképeken csak egy fehér folt, vagy egy fehér elmosódás volt, míg más fényképeken maga a női alak jelent meg halványan. Igazán eldönthették volna, hogy melyik verziót használják, mert ez így következetlen volt számomra. Hol rejtélyeskedni akartak, hol meg egyenesen rávezetni Jane-t a megoldásra, de ezt az eltérő kivitelezést nem magyarázták meg.
Mikor Megumi otthonát felkereste Jane és Ben, akkor a házat nyitva találták. Érdekes, hogy hónapokig nem tűnt ez fel senkinek, és meglepő, hogy semmit nem loptak el a házból. Sőt, a lány eltűnése is hidegen hagyott mindenkit. A szokásos ijesztgetés nagyon gyengére sikerült azzal, hogy Megumi holttestéről pont akkor törik le a feje, amikor rátalálnak. Szörnyen pocsék és gyermeteg húzás. De a film többi része sem bővelkedett túlzottan izgalmas, vagy legalább érdekfeszítő jelenetekben.
Ben haverjai megérdemelték a halált azért, amit Megumival műveltek, bár egy kicsit több szenvedéssel jutalmaztam volna őket. De abból is látható volt, hogy milyen gyenge és szánalmas férfiakról van szó, hogy például egy kis ijesztgetésnek köszönhetően az egyik azonnal öngyilkos lett. Bezzeg akkor nem volt ilyen puhapö...ű, mikor meg kellett erőszakolni szegény lányt...
Annak is örülök, hogy Ben is megkapta méltó büntetését Megumi örök szerelme képében.
Filmnézés ideje: 2016. március 14.
Viasztestek (2005)
★★★★★★☆☆☆☆
Az első kérdésem: Kinek az ötlete volt, hogy Paris Hilton szerepeljen a filmben?
A második kérdésem: A többiek miért nem verték agyon?
Na jó, mivel keveset szerepelt a filmben, ezért megbocsátom ezt a hatalmas baklövést, bár valamennyi felbukkanását kitörő asztalfejelgetéssel fogadtam... De lépjünk túl ezen és lássuk a film értékelhető színészeit és történetét.
A hat srác közül leginkább Carly körül bonyolódik a helyzet, akinek a játékával végül is nem volt különösebb gondom, mindössze annyi, hogy szegénynek az összes kötelező horrorfilmes bakit el kellett játszania. De végül is annyira nem volt idegesítő, mint amennyire a tinilányok szoktak, nem visítozott indokolatlanul, szóval ezzel a résszel nem volt különösebb gondom. A párocskája, Wade számomra túl jó fiút alakított, nem mondanám, hogy szívesen néztem a töketlen viselkedését. Ellenben Carly tesója, Nick kellőképpen talpraesett és tökös gyerek volt, így örültem, hogy többé-kevésbé főszereplővé lépett elő. Paige (Paris Hilton) és Blake "megpróbáljuk végigszexelni a filmet" és Dalton "teljesen háttérbe szoruló felesleges pótkerék" alakítását inkább nem méltatom, mert szánalmasak voltak.
A történet a semmitmondó kezdet után végül egész érdekesen alakult. Bármennyire is morbid az elgondolás a viasztestekkel kapcsolatban, engem megfogott, ha kicsit jobban odafigyelnek a kivitelezésre, egész ütős kis film lehetett volna, feltéve, hogy a kliséket is elhagyják.
Innentől spoiler-es:
Mint már fentebb említettem, az alapötlet kellően morbid, de szerintem pont ettől egész jó. Adott egy elhagyatott falucska, ahol csak a két (három) testvér szedi áldozatait és minden régi lakót, illetve arra járót - akár még élve is - viaszba öntenek. Beteg elgondolás és beteg megvalósítás, egész eredeti.
Viszont a srácok életben maradásért vívott harcával nekem komoly gondjaim voltak. Egyáltalán nem azt láttam rajtuk, hogy bármi áron, de túl akarják élni. Túlságosan könnyelműek voltak.
Először is nem sátorozunk le egy teljesen ismeretlen és elhagyatott helyen, ahol mindenféle elmebetegnek, illetve vadállatnak ki vagyunk téve. Ezt a hibát már csak azok követik el, akik nem néztek elég horrort, vagy thrillert. De lépjünk tovább, mert letáboroztak. Amikor az ismeretlen az autója lámpájával elvakította őket, akkor tetszett, hogy Nick az egyik fényszóróját kidobta a sörösüvegével.
Miután másnap felkelnek és sietve akarnak továbbállni, akkor magától értetődő, hogy az iszonyatos bűz forrását a két csajnak meg kell keresnie, mert az ilyennek feltétlenül utána kell nézni (főleg, ha igyekezni kéne). És miután megtudták, hogy egy állattetemekkel teli gödör bűzlik, ahova éppen akkor visz egy vadidegen, koszos, undorító pasi egy újabb szarvast, akkor természetesen el kell fogadni a fószer felajánlását, hogy elvigyen a közeli városba (aki ráadásul pofátlanul végignézi Carly átöltözését) és csak akkor kell elkezdeni gyanakodni, hogy valami nincs rendben, mikor meglátunk nála egy jókora kést. Komolyan mondom, ezek elolvasták a "Hogyan haljunk meg minél előbb?" című könyvet, vagy mi a szösz?
Sebaj, a bénázást a városkában is folytatjuk, hiszen a bolt ajtaja nyitva, a környék teljesen kihalt, ezért nem megyünk be, nem vesszük magunkhoz az ékszíjat és hagyjuk ott a lóvét az asztalon, majd húzunk el a francba, hiszen az túlságosan kézenfekvő lenne. Mert ha így tennénk, akkor nem lenne lehetőségünk bemenni a panoptikumba, melynek az ajtaján nagy betűkkel hirdeti a tábla, hogy zárva van! És az arrogáns, gyanúsan viselkedő pasi lakásába is muszáj lesz este bekéredzkedni, hogy ott érthetetlen okból kotorászni és kutakodni kezdjünk. És mivel külön-külön gyengébbek, ezért természetesen szét kell válniuk, hogy gyorsabb legyen a keresés a már amúgy is gyanús helyszínen. Komolyan mondom, ezek a srácok nem teljesen normálisak...
A fiatalok bénázáson túlmenően azonban az tetszett, hogy átvágták Wade bokáját, vagy beragasztották Carly száját, illetve levágták az egyik ujjpercét, de leginkább az tetszett, hogy beleállították a vascsövet Paige fejébe (épp itt volt az ideje, hogy meghaljon végre). Ezek a részek végre izgalmasak voltak.
Carly és Nick eleinte elfelejtették, hogy alaposan meg kell nézni, hogy a támadójuk biztosan meghalt-e, és mivel ezt nem tették, ezért folytatódhatott a film, ami már kezdett egy kissé unalmassá válni. Illetve idegesítővé is. Hiszen mikor a sebesült pasi bevonszolta magát a házba, akkor nem rohanták le és intézték el, hanem megvárták, hogy megérkezzen a tesója, továbbá kivegye magából a nyílvesszőket. És még ezután is felfelé indult el Carly a lépcsőn, nem pedig ki a házból. Komolyan mondom, ez a csaj nem százas...
Mellesleg van egy íratlan szabály, melyet úgy általában nem árt betartani, és amit ebben a filmben kicsit tovább is kell(ett volna) gondolni:
1) Ha üldöznek minket, akkor tilos az emeletre felmenekülni.
2) Ha üldöznek minket és ég a ház, akkor tilos az emeletre felmenekülni.
3) Ha üldöznek minket és ég a ház, ami nem mellesleg olvadós viaszból készült, akkor tilos az emeletre felmenekülni.
Szerintetek jelen esetben melyik szabályt szegte meg "gyengeelméjű" Carly a panoptikumban? Eltaláltad...
Viszont az vicces volt (no meg persze szánalmas is), mikor Carly az olvadozó viasz ajtót becsukta és elé húzta a szintén viaszból készült rácsos kiságyat is. Igazán biztonságos megoldás volt... Az viszont ironikus volt, hogy a babaágyban üldögélő viasz sziámi ikreket pont félbevágta a nyomorék tesó... XD
Az olvadozó viasz épületben vívott küzdelem a fenti hülyeség(ek) ellenére egész jól sikerült, tetszett ez a fajta lezárás.
Miután Carly és Nick megmenekültek és a zsaruk, meg a mentősök megjelentek a helyszínen (érdekes módon közben reggel lett), egy elgondolkodtató mondat hagyta el a serif száját: "Sok autót találtunk az elhagyott gyárban, a Sinclair fiúk régóta szedték az áldozataikat." Tehát végig tudták, hogy mit csinálnak a tesók, mégse csináltak semmit? Ez azért kicsit fura...
Filmnézés ideje: 2016. március 15.
Az első kérdésem: Kinek az ötlete volt, hogy Paris Hilton szerepeljen a filmben?
A második kérdésem: A többiek miért nem verték agyon?
Na jó, mivel keveset szerepelt a filmben, ezért megbocsátom ezt a hatalmas baklövést, bár valamennyi felbukkanását kitörő asztalfejelgetéssel fogadtam... De lépjünk túl ezen és lássuk a film értékelhető színészeit és történetét.
A hat srác közül leginkább Carly körül bonyolódik a helyzet, akinek a játékával végül is nem volt különösebb gondom, mindössze annyi, hogy szegénynek az összes kötelező horrorfilmes bakit el kellett játszania. De végül is annyira nem volt idegesítő, mint amennyire a tinilányok szoktak, nem visítozott indokolatlanul, szóval ezzel a résszel nem volt különösebb gondom. A párocskája, Wade számomra túl jó fiút alakított, nem mondanám, hogy szívesen néztem a töketlen viselkedését. Ellenben Carly tesója, Nick kellőképpen talpraesett és tökös gyerek volt, így örültem, hogy többé-kevésbé főszereplővé lépett elő. Paige (Paris Hilton) és Blake "megpróbáljuk végigszexelni a filmet" és Dalton "teljesen háttérbe szoruló felesleges pótkerék" alakítását inkább nem méltatom, mert szánalmasak voltak.
A történet a semmitmondó kezdet után végül egész érdekesen alakult. Bármennyire is morbid az elgondolás a viasztestekkel kapcsolatban, engem megfogott, ha kicsit jobban odafigyelnek a kivitelezésre, egész ütős kis film lehetett volna, feltéve, hogy a kliséket is elhagyják.
Innentől spoiler-es:
Mint már fentebb említettem, az alapötlet kellően morbid, de szerintem pont ettől egész jó. Adott egy elhagyatott falucska, ahol csak a két (három) testvér szedi áldozatait és minden régi lakót, illetve arra járót - akár még élve is - viaszba öntenek. Beteg elgondolás és beteg megvalósítás, egész eredeti.
Viszont a srácok életben maradásért vívott harcával nekem komoly gondjaim voltak. Egyáltalán nem azt láttam rajtuk, hogy bármi áron, de túl akarják élni. Túlságosan könnyelműek voltak.
Először is nem sátorozunk le egy teljesen ismeretlen és elhagyatott helyen, ahol mindenféle elmebetegnek, illetve vadállatnak ki vagyunk téve. Ezt a hibát már csak azok követik el, akik nem néztek elég horrort, vagy thrillert. De lépjünk tovább, mert letáboroztak. Amikor az ismeretlen az autója lámpájával elvakította őket, akkor tetszett, hogy Nick az egyik fényszóróját kidobta a sörösüvegével.
Miután másnap felkelnek és sietve akarnak továbbállni, akkor magától értetődő, hogy az iszonyatos bűz forrását a két csajnak meg kell keresnie, mert az ilyennek feltétlenül utána kell nézni (főleg, ha igyekezni kéne). És miután megtudták, hogy egy állattetemekkel teli gödör bűzlik, ahova éppen akkor visz egy vadidegen, koszos, undorító pasi egy újabb szarvast, akkor természetesen el kell fogadni a fószer felajánlását, hogy elvigyen a közeli városba (aki ráadásul pofátlanul végignézi Carly átöltözését) és csak akkor kell elkezdeni gyanakodni, hogy valami nincs rendben, mikor meglátunk nála egy jókora kést. Komolyan mondom, ezek elolvasták a "Hogyan haljunk meg minél előbb?" című könyvet, vagy mi a szösz?
Sebaj, a bénázást a városkában is folytatjuk, hiszen a bolt ajtaja nyitva, a környék teljesen kihalt, ezért nem megyünk be, nem vesszük magunkhoz az ékszíjat és hagyjuk ott a lóvét az asztalon, majd húzunk el a francba, hiszen az túlságosan kézenfekvő lenne. Mert ha így tennénk, akkor nem lenne lehetőségünk bemenni a panoptikumba, melynek az ajtaján nagy betűkkel hirdeti a tábla, hogy zárva van! És az arrogáns, gyanúsan viselkedő pasi lakásába is muszáj lesz este bekéredzkedni, hogy ott érthetetlen okból kotorászni és kutakodni kezdjünk. És mivel külön-külön gyengébbek, ezért természetesen szét kell válniuk, hogy gyorsabb legyen a keresés a már amúgy is gyanús helyszínen. Komolyan mondom, ezek a srácok nem teljesen normálisak...
A fiatalok bénázáson túlmenően azonban az tetszett, hogy átvágták Wade bokáját, vagy beragasztották Carly száját, illetve levágták az egyik ujjpercét, de leginkább az tetszett, hogy beleállították a vascsövet Paige fejébe (épp itt volt az ideje, hogy meghaljon végre). Ezek a részek végre izgalmasak voltak.
Carly és Nick eleinte elfelejtették, hogy alaposan meg kell nézni, hogy a támadójuk biztosan meghalt-e, és mivel ezt nem tették, ezért folytatódhatott a film, ami már kezdett egy kissé unalmassá válni. Illetve idegesítővé is. Hiszen mikor a sebesült pasi bevonszolta magát a házba, akkor nem rohanták le és intézték el, hanem megvárták, hogy megérkezzen a tesója, továbbá kivegye magából a nyílvesszőket. És még ezután is felfelé indult el Carly a lépcsőn, nem pedig ki a házból. Komolyan mondom, ez a csaj nem százas...
Mellesleg van egy íratlan szabály, melyet úgy általában nem árt betartani, és amit ebben a filmben kicsit tovább is kell(ett volna) gondolni:
1) Ha üldöznek minket, akkor tilos az emeletre felmenekülni.
2) Ha üldöznek minket és ég a ház, akkor tilos az emeletre felmenekülni.
3) Ha üldöznek minket és ég a ház, ami nem mellesleg olvadós viaszból készült, akkor tilos az emeletre felmenekülni.
Szerintetek jelen esetben melyik szabályt szegte meg "gyengeelméjű" Carly a panoptikumban? Eltaláltad...
Viszont az vicces volt (no meg persze szánalmas is), mikor Carly az olvadozó viasz ajtót becsukta és elé húzta a szintén viaszból készült rácsos kiságyat is. Igazán biztonságos megoldás volt... Az viszont ironikus volt, hogy a babaágyban üldögélő viasz sziámi ikreket pont félbevágta a nyomorék tesó... XD
Az olvadozó viasz épületben vívott küzdelem a fenti hülyeség(ek) ellenére egész jól sikerült, tetszett ez a fajta lezárás.
Miután Carly és Nick megmenekültek és a zsaruk, meg a mentősök megjelentek a helyszínen (érdekes módon közben reggel lett), egy elgondolkodtató mondat hagyta el a serif száját: "Sok autót találtunk az elhagyott gyárban, a Sinclair fiúk régóta szedték az áldozataikat." Tehát végig tudták, hogy mit csinálnak a tesók, mégse csináltak semmit? Ez azért kicsit fura...
Filmnézés ideje: 2016. március 15.
2016. március 14., hétfő
Zootropolis - Állati nagy balhé (2016)
★★★★★★★★★★
Új kedvencet avattam! És természetesen ezúttal is egy animációs film került fel a listára. Ne értsetek félre, semmi bajom a hús-vér szereplős filmekkel, de azok mostanában nehezen tudják kihozni belőlem a felhőtlen szórakozás érzését. A Zootroplis viszont könnyedén elérte, hogy közel két órán keresztül hatalmas, csillogó szemekkel ámuldozzak és közben fülig érjen a szám, mert annyira vicces, kedves, és szerethető.
A karakterek mindegyike tökéletesen megformált, a mimikájuk egyszerűen elképesztően jó, a sztori ütős és ötletes. Mi más kell még? Mondjuk két mozijegy, hogy azonnal megnézd... ;)
Innentől spoiler-es:
A készítők minden állat esetén ügyesen ragadták meg az adott fajra vonatkozó tulajdonságokat és stílusjegyeket, majd egy kicsit kifigurázva tálalták, amitől a poénok is rendre a helyükön voltak. Pedig tényleg nem csináltak mást, minthogy egyszerűen, de nagyszerűen beépítették az állatok közismert jellemzőit a történetbe. És ettől zseniális ez az egész alkotás, hogy a kézenfekvő és mindenki által jól ismert elemeket olyan tökéletesen használták fel, hogy nem lehet nem mosolyogni rajta.
Például jót szórakoztam azon, hogy a bari vajon megszámolja-e magát lefekvés előtt, vagy a lajhárok "villámgyors" munkavégzésén, illetve a farkasok figyelemelterelésén a vonyítólánccal.
Az is jópofa ötlet volt, hogy a zsiráfoknak tetőablakot csináltak a vonatra, a kisebb állatoknak kisebb ajtókat és lépcsőket készítettek, illetve, hogy Zootropolisban különböző éghajlati viszonyú területeket hoztak létre, melyeken öntözőrendszerrel, vagy napelemekkel, illetve egyéb berendezésekkel biztosították a megfelelő környezetet az eltérő igényű állatok számára, továbbá, hogy a legapróbbak külön "kis körzetet" kaptak.
Nem is gondoltam volna, hogy csak azzal, hogy az állatok méretével, vagy a rájuk jellemző viselkedéssel operálnak, ilyen vicces jeleneteket lehet megalkotni. Zseniális.
A ravasz róka (Nick) és a lelkes rendőrnyuszika (Judy) főszereplő párosa kitűnő helyzetkomikumoknak adott helyt. Imádtam, ahogy Nick ügyesen átverte a naiv Judy-t, majd a nyuszilány karakán módon visszavágott neki és a továbbiakban már nem hagyta magát, végül pedig együtt nyomoztak. Akárki akármit mond, összeillő párost alkottak, jó volt látni, ahogy húzzák egymás agyát és huncutul szívatják egymást. Mint amikor kerékbilincset rakott Judy Nick babakocsijára, vagy mikor Villám a lajhár segítségét kérték egy rendszám ellenőrzésére, és - Nick vicceskedésének köszönhetően - este lett mire végeztek, vagy mikor a répa tollal zsarolták egymást, de még hosszan sorolhatnám, hogy mely jeleneteken vidultam a legjobban.
És persze ezek a részek már önmagukban is nagyon jópofák, mégis sikerült még az arckifejezésekkel és gesztikulációkkal is megbolondítani az egyes karaktereket. Például Judy tekintete, mikor az orrszarvú ökölpacsit ad neki és eltolja a székkel, vagy mikor már nem bírja idegekkel a lajhár ügyintézését és lefejeli az asztalt kínjában, miközben Nick önelégült vigyorral a képén jót szórakozik a szenvedésén, jaj, de már megint elragadtattam magam.
A nyomozás előrehaladása során jó volt figyelemmel kísérni Nick és Judy ügyeskedését és végigkövetni a bonyodalmakat, és bár volt egy rövid rész, amikor talán kicsit visszafogottabb volt az egyébként lendületes cselekményvezetés, szerencsére nem laposodott el a történet, sőt, a fordulatot is megfelelően és remek érzékkel helyezték el, továbbá méltó befejezést kaptunk, egyszóval meg vagyok elégedve a történetvezetéssel.
Legyen elég annyi, hogy egy tökéletesen felépített, kellemes kikapcsolódást nyújtó és igazán vicces alkotás, melyet valószínűleg még sokszor újra fogok nézni.
Oh, és persze a zenéje is isteni (csak hallgasd, ne nézd, ha nem akarod lelőni a poénokat): https://www.youtube.com/watch?v=nGu5zCVomiQ
Filmnézés ideje: 2016. március 5.
Új kedvencet avattam! És természetesen ezúttal is egy animációs film került fel a listára. Ne értsetek félre, semmi bajom a hús-vér szereplős filmekkel, de azok mostanában nehezen tudják kihozni belőlem a felhőtlen szórakozás érzését. A Zootroplis viszont könnyedén elérte, hogy közel két órán keresztül hatalmas, csillogó szemekkel ámuldozzak és közben fülig érjen a szám, mert annyira vicces, kedves, és szerethető.
A karakterek mindegyike tökéletesen megformált, a mimikájuk egyszerűen elképesztően jó, a sztori ütős és ötletes. Mi más kell még? Mondjuk két mozijegy, hogy azonnal megnézd... ;)
Innentől spoiler-es:
A készítők minden állat esetén ügyesen ragadták meg az adott fajra vonatkozó tulajdonságokat és stílusjegyeket, majd egy kicsit kifigurázva tálalták, amitől a poénok is rendre a helyükön voltak. Pedig tényleg nem csináltak mást, minthogy egyszerűen, de nagyszerűen beépítették az állatok közismert jellemzőit a történetbe. És ettől zseniális ez az egész alkotás, hogy a kézenfekvő és mindenki által jól ismert elemeket olyan tökéletesen használták fel, hogy nem lehet nem mosolyogni rajta.
Például jót szórakoztam azon, hogy a bari vajon megszámolja-e magát lefekvés előtt, vagy a lajhárok "villámgyors" munkavégzésén, illetve a farkasok figyelemelterelésén a vonyítólánccal.
Az is jópofa ötlet volt, hogy a zsiráfoknak tetőablakot csináltak a vonatra, a kisebb állatoknak kisebb ajtókat és lépcsőket készítettek, illetve, hogy Zootropolisban különböző éghajlati viszonyú területeket hoztak létre, melyeken öntözőrendszerrel, vagy napelemekkel, illetve egyéb berendezésekkel biztosították a megfelelő környezetet az eltérő igényű állatok számára, továbbá, hogy a legapróbbak külön "kis körzetet" kaptak.
Nem is gondoltam volna, hogy csak azzal, hogy az állatok méretével, vagy a rájuk jellemző viselkedéssel operálnak, ilyen vicces jeleneteket lehet megalkotni. Zseniális.
A ravasz róka (Nick) és a lelkes rendőrnyuszika (Judy) főszereplő párosa kitűnő helyzetkomikumoknak adott helyt. Imádtam, ahogy Nick ügyesen átverte a naiv Judy-t, majd a nyuszilány karakán módon visszavágott neki és a továbbiakban már nem hagyta magát, végül pedig együtt nyomoztak. Akárki akármit mond, összeillő párost alkottak, jó volt látni, ahogy húzzák egymás agyát és huncutul szívatják egymást. Mint amikor kerékbilincset rakott Judy Nick babakocsijára, vagy mikor Villám a lajhár segítségét kérték egy rendszám ellenőrzésére, és - Nick vicceskedésének köszönhetően - este lett mire végeztek, vagy mikor a répa tollal zsarolták egymást, de még hosszan sorolhatnám, hogy mely jeleneteken vidultam a legjobban.
És persze ezek a részek már önmagukban is nagyon jópofák, mégis sikerült még az arckifejezésekkel és gesztikulációkkal is megbolondítani az egyes karaktereket. Például Judy tekintete, mikor az orrszarvú ökölpacsit ad neki és eltolja a székkel, vagy mikor már nem bírja idegekkel a lajhár ügyintézését és lefejeli az asztalt kínjában, miközben Nick önelégült vigyorral a képén jót szórakozik a szenvedésén, jaj, de már megint elragadtattam magam.
A nyomozás előrehaladása során jó volt figyelemmel kísérni Nick és Judy ügyeskedését és végigkövetni a bonyodalmakat, és bár volt egy rövid rész, amikor talán kicsit visszafogottabb volt az egyébként lendületes cselekményvezetés, szerencsére nem laposodott el a történet, sőt, a fordulatot is megfelelően és remek érzékkel helyezték el, továbbá méltó befejezést kaptunk, egyszóval meg vagyok elégedve a történetvezetéssel.
Legyen elég annyi, hogy egy tökéletesen felépített, kellemes kikapcsolódást nyújtó és igazán vicces alkotás, melyet valószínűleg még sokszor újra fogok nézni.
Oh, és persze a zenéje is isteni (csak hallgasd, ne nézd, ha nem akarod lelőni a poénokat): https://www.youtube.com/watch?v=nGu5zCVomiQ
Filmnézés ideje: 2016. március 5.
A sejt (2000)
★★★★★☆☆☆☆☆
Láttam néhány képet a filmből, ami teljesen elvette a kedvem tőle. Misztikus, elvont és beteges képeket, melyek előre vetítették, hogy komoly gondjaim lesznek a történettel (amit viszont nem olvastam el, mert köztudottan spoiler-fóbiám van).
Tehát úgy indultam neki ennek az egésznek, hogy húztam a csini kis számat, végül a saját előítéletem ellenére végig bírtam nézni a filmet.
Ez leginkább talán annak köszönhető, hogy a fentebb említett elrettentő képekhez kapcsolódó jelenetek (a kezdő képsorokat és csufi-mufit leszámítva) csak a film vége felé kerültek elő, addig mondhatni teljesen átlagos, normális filmről van szó. Bár a normális szó talán mégse a legjobb kifejezés erre a beteg filmre...
Még mielőtt rátérnék a konkrét filmértékelésre, muszáj vagyok egy kis kitérőt tenni, ugyanis egy dolgot nagyon benéztek a készítők, ami zavar. A filmben többször is felbukkan egy gyönyörűséges, hófehér szőrű és égszínkék szemű szuszu. Akiről nem átallják azt állítani, hogy "albínó". Ennél a pontnál megrökönyödtem. Ez a kutya NEM albínó! Legalábbis nem úgy, ahogy ők szeretnék, ugyanis az albínóknak PIROS a szeme, nem pedig világoskék. Igen, valóban létezik az albínóságnak is többféle fajtája, de nem lehet minden fehér színű állatot csak úgy lealbínózni...
A kirohanásom alátámasztásául idézem a Wikipédia leírását: "Az orvostudomány és a zoológia szóhasználata különböző: míg az embernél minden festékanyaghiányt albinizmusnak hívnak, addig az állatoknál csak az OCA1 tirozinázhiányos egyedeket tekintik albínóknak. Ettől a szőr fehér, a bőr rózsaszín, és a szem PIROS lesz. A többi mutációt máshogy nevezik, ami félrevezető lehet." Tehát ez az égszínkék szemű szépség nem albínó, hanem egyszerűen csak fehér szőrű, nem mellesleg pedig zabálnivalóan cuki.
(Ezzel a lendülettel az én Lencsi cicámat is lealbínóznák, holott a hófehér szőréhez és világos bőréhez sárgászöld szem társul? Cöhh...)
Ha félreteszem a rosszallásomat az albínó-botrány miatt, akkor el kell ismernem, hogy a színészekkel nem volt különösebb probléma, korrektül hozták a szerepüket. Jennifer Lopez lelkiismeretesen alakította a segítőkész pszichoterapeutát, egész jól állt neki a szerep. Dr. Miriam Kent személyére szintén jó választás volt Marianne Jean-Baptiste, szimpatikus színésznő. Peter Novak nyomozó személyében Vince Vaughn ezúttal elég hiteles volt az elszánt zsaru szerepében. És ha már a zsaruknál tartunk, kitörő örömujjongással fogadtam Dean Norris felbukkanását, akit a Breaking Bad című sorozat Hank Schrader nyomozója óta kizárólag rendőr szerepekben láttam viszont, így ha valaha más karaktert formálna meg, lehet, hogy nehezen tudnám elfogadni tőle... :D
Fő elmebetegünk személyében (Carl Stargher) Vincent D'Onofrio olyan ügyesen alakított, hogy egyrészt fel se ismertem (pedig már nem egy filmben láttam), másrészt tényleg elhitette velem, hogy egy beteg állat, szóval le a kalappal előtte.
A történetvezetés néhány jelenetnél valóban megérdemli a 18-as karikát, mert kellőképpen betegre sikerült. Ha a realitás talaján maradtunk volna, akkor remek kis film lehetne és sokkal több pontot érdemelne, de a sci-fi-nek csúfolt elvont misztikus részek miatt tőlem 5 csillagnál nem kap többet.
Innentől spoiler-es:
A vegetatív pszichopata gyilkos és az új eljárás határait feszegető pszichoterapeuta összehozása ügyes húzás volt az elrabolt lány hollétének kiderítésére, bár az eredményt illetően elégedetlen vagyok. (Később kifejtem, hogy miért.)
Mikor az első alkalommal hatoltunk be Carl elméjébe, akkor először egy megszeppent kisfiúként láttuk viszont. Ebben a jelenetben egy lovat üveglapokkal vágtunk szeletekre, ami kellőképpen morbid volt, a Fűrész sorozatban simán megállná a helyét. A folytatásban pedig perverz és beteges helyzetekben láthattuk az elrabolt és megcsonkított nőket, ami még szintén a horrorisztikus kategória, hátborzongató jelenetek voltak és illettek a film egészéhez. Azonban mikor a faramuci kinézetű "Carl" énje megjelent, az már kellőképpen béna volt és nem tetszett.
A második összekapcsolódás lebegős része is furcsa volt, azonban ahogy bepillantást nyerhettünk a gyerekkori megaláztatásokba és a szülői fenyítésbe, az megint életszerű és a nagy egészhez illő lélektani hatású jelenet, mint ahogy az első áldozat holtteste mellett lefolytatott beszélgetés is. Azonban eljött a filmnek az a része, amitől már a kezdetektől tartottam, a misztikus és oda nem illő "lények" bevonásával, idétlen helyzetekkel és beteges képzelgésekkel. Ezek a részek a nagy egészhez nem passzolnak és éppen ezért számomra rendkívül idegesítőek. Rendben, hogy fantáziálgatás az egész és elrugaszkodunk a valóságtól, de nekem akkor sem tetszett ez a kivitelezés.
Peter Novak bevonása a "kísérletbe" számomra egy kicsit hihetetlen, hiszen semmilyen felkészítésen nem vett részt, nem értett ehhez az agyturkászos dologhoz, könnyen balul sülhetett volna el az egész. De legalább megint kaptunk egy horrorisztikus "Fűrész-jelenetet", amikor a pasi beleit feltekerte "Carl" egyik énje egy rúdra.
Ahogy már fentebb is írtam, a lélekturkászás nem igazán azzal az eredménnyel járt, amivel a szakemberek szerették volna, hiszen Catherine eredménytelenül próbálta meg kiszedni "Carl"-ból, hogy hol rejtette el a lányt, ráadásul a történet egy egész más irányba haladt az összekapcsolódások alkalmával, ellenben a zsaru a jeleket ügyesen összekapcsolva kikövetkeztette a rejtekhelyet (ami pusztán véletlen volt). Tehát egy idő után úgy éreztem, hogy Catherine baromira nem azzal van elfoglalva, hogy a lány hollétét kiderítse, hanem, hogy segítsen egy "beteg" emberen (kisfiún). Ennek fényében valóban szükség volt Peter bevonására is, ha eredményt akartak elérni.
Amikor Catherine megfordította a folyamatot és nem ő hatolt be Carl elméjébe, hanem őt engedte be a sajátjába, na, az már tényleg a film leggyengébb része volt. Az arany iniciálés képernyő, Catherine mint Szűz Mária és a hüllőfejű "Carl" már végleg kicsapta nálam a biztosítékot. De komolyan, miért kellett ilyen vacak jelenetekkel elrontani az egyébként egész jó filmet? Ha megmaradtak volna a hihető kategóriánál, akkor sokkal jobban tetszett volna a film, mint ezekkel a rosszul kivitelezett, álomszerű képzelgésekkel.
Mikor végre megtalálták az elrabolt lányt a vízzel teli tartályban, és betörte az üveget a zsaru, akkor meglepő módon már nem folyt víz sehonnan. Valószínűsítem, hogy miután megtelt a tartály vízzel, utána már elállt a telítődés, különben a növekvő nyomástól magától szétrobbant volna az üvegkalitka, de akkor is fura, hogy önálló életet élt a vízszabályozó.
Összességében a jó alapötletet és a helyenként rémisztő kivitelezést kár volt elrontani az idétlen jelenetekkel.
Filmnézés ideje: 2016. március 13.
Láttam néhány képet a filmből, ami teljesen elvette a kedvem tőle. Misztikus, elvont és beteges képeket, melyek előre vetítették, hogy komoly gondjaim lesznek a történettel (amit viszont nem olvastam el, mert köztudottan spoiler-fóbiám van).
Tehát úgy indultam neki ennek az egésznek, hogy húztam a csini kis számat, végül a saját előítéletem ellenére végig bírtam nézni a filmet.
Ez leginkább talán annak köszönhető, hogy a fentebb említett elrettentő képekhez kapcsolódó jelenetek (a kezdő képsorokat és csufi-mufit leszámítva) csak a film vége felé kerültek elő, addig mondhatni teljesen átlagos, normális filmről van szó. Bár a normális szó talán mégse a legjobb kifejezés erre a beteg filmre...
Még mielőtt rátérnék a konkrét filmértékelésre, muszáj vagyok egy kis kitérőt tenni, ugyanis egy dolgot nagyon benéztek a készítők, ami zavar. A filmben többször is felbukkan egy gyönyörűséges, hófehér szőrű és égszínkék szemű szuszu. Akiről nem átallják azt állítani, hogy "albínó". Ennél a pontnál megrökönyödtem. Ez a kutya NEM albínó! Legalábbis nem úgy, ahogy ők szeretnék, ugyanis az albínóknak PIROS a szeme, nem pedig világoskék. Igen, valóban létezik az albínóságnak is többféle fajtája, de nem lehet minden fehér színű állatot csak úgy lealbínózni...
A kirohanásom alátámasztásául idézem a Wikipédia leírását: "Az orvostudomány és a zoológia szóhasználata különböző: míg az embernél minden festékanyaghiányt albinizmusnak hívnak, addig az állatoknál csak az OCA1 tirozinázhiányos egyedeket tekintik albínóknak. Ettől a szőr fehér, a bőr rózsaszín, és a szem PIROS lesz. A többi mutációt máshogy nevezik, ami félrevezető lehet." Tehát ez az égszínkék szemű szépség nem albínó, hanem egyszerűen csak fehér szőrű, nem mellesleg pedig zabálnivalóan cuki.
(Ezzel a lendülettel az én Lencsi cicámat is lealbínóznák, holott a hófehér szőréhez és világos bőréhez sárgászöld szem társul? Cöhh...)
Ha félreteszem a rosszallásomat az albínó-botrány miatt, akkor el kell ismernem, hogy a színészekkel nem volt különösebb probléma, korrektül hozták a szerepüket. Jennifer Lopez lelkiismeretesen alakította a segítőkész pszichoterapeutát, egész jól állt neki a szerep. Dr. Miriam Kent személyére szintén jó választás volt Marianne Jean-Baptiste, szimpatikus színésznő. Peter Novak nyomozó személyében Vince Vaughn ezúttal elég hiteles volt az elszánt zsaru szerepében. És ha már a zsaruknál tartunk, kitörő örömujjongással fogadtam Dean Norris felbukkanását, akit a Breaking Bad című sorozat Hank Schrader nyomozója óta kizárólag rendőr szerepekben láttam viszont, így ha valaha más karaktert formálna meg, lehet, hogy nehezen tudnám elfogadni tőle... :D
Fő elmebetegünk személyében (Carl Stargher) Vincent D'Onofrio olyan ügyesen alakított, hogy egyrészt fel se ismertem (pedig már nem egy filmben láttam), másrészt tényleg elhitette velem, hogy egy beteg állat, szóval le a kalappal előtte.
A történetvezetés néhány jelenetnél valóban megérdemli a 18-as karikát, mert kellőképpen betegre sikerült. Ha a realitás talaján maradtunk volna, akkor remek kis film lehetne és sokkal több pontot érdemelne, de a sci-fi-nek csúfolt elvont misztikus részek miatt tőlem 5 csillagnál nem kap többet.
Innentől spoiler-es:
A vegetatív pszichopata gyilkos és az új eljárás határait feszegető pszichoterapeuta összehozása ügyes húzás volt az elrabolt lány hollétének kiderítésére, bár az eredményt illetően elégedetlen vagyok. (Később kifejtem, hogy miért.)
Mikor az első alkalommal hatoltunk be Carl elméjébe, akkor először egy megszeppent kisfiúként láttuk viszont. Ebben a jelenetben egy lovat üveglapokkal vágtunk szeletekre, ami kellőképpen morbid volt, a Fűrész sorozatban simán megállná a helyét. A folytatásban pedig perverz és beteges helyzetekben láthattuk az elrabolt és megcsonkított nőket, ami még szintén a horrorisztikus kategória, hátborzongató jelenetek voltak és illettek a film egészéhez. Azonban mikor a faramuci kinézetű "Carl" énje megjelent, az már kellőképpen béna volt és nem tetszett.
A második összekapcsolódás lebegős része is furcsa volt, azonban ahogy bepillantást nyerhettünk a gyerekkori megaláztatásokba és a szülői fenyítésbe, az megint életszerű és a nagy egészhez illő lélektani hatású jelenet, mint ahogy az első áldozat holtteste mellett lefolytatott beszélgetés is. Azonban eljött a filmnek az a része, amitől már a kezdetektől tartottam, a misztikus és oda nem illő "lények" bevonásával, idétlen helyzetekkel és beteges képzelgésekkel. Ezek a részek a nagy egészhez nem passzolnak és éppen ezért számomra rendkívül idegesítőek. Rendben, hogy fantáziálgatás az egész és elrugaszkodunk a valóságtól, de nekem akkor sem tetszett ez a kivitelezés.
Peter Novak bevonása a "kísérletbe" számomra egy kicsit hihetetlen, hiszen semmilyen felkészítésen nem vett részt, nem értett ehhez az agyturkászos dologhoz, könnyen balul sülhetett volna el az egész. De legalább megint kaptunk egy horrorisztikus "Fűrész-jelenetet", amikor a pasi beleit feltekerte "Carl" egyik énje egy rúdra.
Ahogy már fentebb is írtam, a lélekturkászás nem igazán azzal az eredménnyel járt, amivel a szakemberek szerették volna, hiszen Catherine eredménytelenül próbálta meg kiszedni "Carl"-ból, hogy hol rejtette el a lányt, ráadásul a történet egy egész más irányba haladt az összekapcsolódások alkalmával, ellenben a zsaru a jeleket ügyesen összekapcsolva kikövetkeztette a rejtekhelyet (ami pusztán véletlen volt). Tehát egy idő után úgy éreztem, hogy Catherine baromira nem azzal van elfoglalva, hogy a lány hollétét kiderítse, hanem, hogy segítsen egy "beteg" emberen (kisfiún). Ennek fényében valóban szükség volt Peter bevonására is, ha eredményt akartak elérni.
Amikor Catherine megfordította a folyamatot és nem ő hatolt be Carl elméjébe, hanem őt engedte be a sajátjába, na, az már tényleg a film leggyengébb része volt. Az arany iniciálés képernyő, Catherine mint Szűz Mária és a hüllőfejű "Carl" már végleg kicsapta nálam a biztosítékot. De komolyan, miért kellett ilyen vacak jelenetekkel elrontani az egyébként egész jó filmet? Ha megmaradtak volna a hihető kategóriánál, akkor sokkal jobban tetszett volna a film, mint ezekkel a rosszul kivitelezett, álomszerű képzelgésekkel.
Mikor végre megtalálták az elrabolt lányt a vízzel teli tartályban, és betörte az üveget a zsaru, akkor meglepő módon már nem folyt víz sehonnan. Valószínűsítem, hogy miután megtelt a tartály vízzel, utána már elállt a telítődés, különben a növekvő nyomástól magától szétrobbant volna az üvegkalitka, de akkor is fura, hogy önálló életet élt a vízszabályozó.
Összességében a jó alapötletet és a helyenként rémisztő kivitelezést kár volt elrontani az idétlen jelenetekkel.
Filmnézés ideje: 2016. március 13.
2016. március 11., péntek
Andy Weir: Mentőexpedíció, avagy A marsi
★★★★★★★★★★
Először a filmhez volt szerencsém, és mivel az nagyon tetszett, ezért mindenképpen el szerettem volna olvasni a könyvet is, hiszen tudjuk jól, hogy az esetek túlnyomó többségében a könyv sokkal jobb, mint a film. Ezúttal is jobb volt, bár igen szoros versenyben "győzött".
Akarva akaratlanul is össze fogom hasonlítani a filmet és a könyvet, bár az értékelésemnek nem ez a kimondott célja.
A könyvben egyetlen karakterábrázolással se találkoztam, éppen ezért Mark bárhogy kinézhet (ahogy az összes többi szereplő is). Ez pedig tökéletesen kapóra jött a megfilmesítésnél, hiszen így megint megmenthettük Matt Damont... Most képzeld el milyen nehéz lett volna, egy 190 centi magas, 120 kilós, hosszú vörös hajú, agyontetovált emberré maszkírozni szegény srácot. Így teljesen önmaga lehetett. :P
Mellesleg mikor hagyjuk már végre, hogy Matt Damon lelépjen? Szegénykém annyiszor próbálkozott már, mindannyiszor eredménytelenül, hiszen - hogy tovább ne menjek - Ryan közlegényként is megmentettük, a Csillagok között se hagytunk neki nyugtot, most pedig, hogy végre eljutott a Marsig, és onnan is visszacibáljuk. Szerintem hagyjuk, hagy menjen, ha annyira akar. XD
A könyv rengeteg tudományos információval, számítással és olyan műszaki dolgokkal volt tele, amihez hozzá se tudok szagolni, és bár elolvastam ezeket a kalkulációkat, próbáltam megérteni, hogy mit hogyan szerel meg, még mindig bizton állíthatom, hogy sík hülye vagyok mindenhez és (a macskámhoz hasonlatosan) életképtelen lennék.
Ennek ellenére lelkesen faltam a lapokat, a beszámolók úgy voltak megírva, hogy folyamatosan fenntartották az érdeklődésemet, a tényadatok ellenére egyáltalán nem vált "száraz" információhalmazzá, a bejegyzések viccesek és könnyedek voltak még a legnagyobb nehézségek közepette is, és talán éppen ezért nem is lett olyan nyomasztó, mint amilyen mondjuk egy éles helyzet eredményeként lehetne.
Egy idő után már rettentően sajnáltam szegény Markot. Biztos vagyok benne, hogy szegény mégse volt teljesen egyedül, hanem valahol ott lapult a Marson Murphy is, mert kizárt, hogy ennyi balszerencse érjen valakit. Értem én, hogy a Marson vagyunk, teljesen ismeretlen a táj, az időjárási viszontagságok még inkább emberpróbálóak levegő nélkül, az élelem és a kommunikáció is folyamatosan gondot okoz, valamint a speciális körülmények speciális megoldásokat igényelnek, de könyörgöm, itt még az is elromlott, ami egyébként nem is tud...
Bár a filmnek köszönhetően már ismertem a végkifejletet, azonban a könyvben még több nehézség érte a srácot a megmenekülésért folytatott harc során, így még többször kellett izgulnom érte. Azonban meglepő módon a felmerülő újabb és újabb gondok megoldása nem vált zavaróvá, nem kezdtem el szörnyülködni, hogy "Jaj, már megint egy újabb akadály, mikor lesz már végre vége?", mert nagyon ügyesen kezelte a helyzeteket az író. Az események életszerűek és logikusak voltak, melyeket ügyesen oldott meg Mark, ráadásul a könyvben talán még "élvezhetőbb" volt a küzdelme.
Mint már a filmkritikámban is említettem, a három helyszín (Mars, Föld, Hermész) váltogatása is csak még többet adott hozzá az amúgy is színes történetvezetéshez, ez is hozzájárult ahhoz, hogy élvezhető maradt a történet, hiszen nem csak egyetlen ember "nyűglődését" követhettük végig, hanem még sok szimpatikus személlyel találkozhattunk, akik Markhoz hasonlóan kedvelhetőek és okosak, aminek örültem. Nem is hiányzott egy ilyen megpróbáltatásokkal teli sztoriba negatív karakter...
Összességében egy remekül felépített, ötletes és fantáziadús olvasmány, némi humorral és izgalommal megfűszerezve, amit kár kihagyni.
Könyvolvasás ideje: 2016. január
Először a filmhez volt szerencsém, és mivel az nagyon tetszett, ezért mindenképpen el szerettem volna olvasni a könyvet is, hiszen tudjuk jól, hogy az esetek túlnyomó többségében a könyv sokkal jobb, mint a film. Ezúttal is jobb volt, bár igen szoros versenyben "győzött".
Akarva akaratlanul is össze fogom hasonlítani a filmet és a könyvet, bár az értékelésemnek nem ez a kimondott célja.
A könyvben egyetlen karakterábrázolással se találkoztam, éppen ezért Mark bárhogy kinézhet (ahogy az összes többi szereplő is). Ez pedig tökéletesen kapóra jött a megfilmesítésnél, hiszen így megint megmenthettük Matt Damont... Most képzeld el milyen nehéz lett volna, egy 190 centi magas, 120 kilós, hosszú vörös hajú, agyontetovált emberré maszkírozni szegény srácot. Így teljesen önmaga lehetett. :P
Mellesleg mikor hagyjuk már végre, hogy Matt Damon lelépjen? Szegénykém annyiszor próbálkozott már, mindannyiszor eredménytelenül, hiszen - hogy tovább ne menjek - Ryan közlegényként is megmentettük, a Csillagok között se hagytunk neki nyugtot, most pedig, hogy végre eljutott a Marsig, és onnan is visszacibáljuk. Szerintem hagyjuk, hagy menjen, ha annyira akar. XD
A könyv rengeteg tudományos információval, számítással és olyan műszaki dolgokkal volt tele, amihez hozzá se tudok szagolni, és bár elolvastam ezeket a kalkulációkat, próbáltam megérteni, hogy mit hogyan szerel meg, még mindig bizton állíthatom, hogy sík hülye vagyok mindenhez és (a macskámhoz hasonlatosan) életképtelen lennék.
Ennek ellenére lelkesen faltam a lapokat, a beszámolók úgy voltak megírva, hogy folyamatosan fenntartották az érdeklődésemet, a tényadatok ellenére egyáltalán nem vált "száraz" információhalmazzá, a bejegyzések viccesek és könnyedek voltak még a legnagyobb nehézségek közepette is, és talán éppen ezért nem is lett olyan nyomasztó, mint amilyen mondjuk egy éles helyzet eredményeként lehetne.
Egy idő után már rettentően sajnáltam szegény Markot. Biztos vagyok benne, hogy szegény mégse volt teljesen egyedül, hanem valahol ott lapult a Marson Murphy is, mert kizárt, hogy ennyi balszerencse érjen valakit. Értem én, hogy a Marson vagyunk, teljesen ismeretlen a táj, az időjárási viszontagságok még inkább emberpróbálóak levegő nélkül, az élelem és a kommunikáció is folyamatosan gondot okoz, valamint a speciális körülmények speciális megoldásokat igényelnek, de könyörgöm, itt még az is elromlott, ami egyébként nem is tud...
Bár a filmnek köszönhetően már ismertem a végkifejletet, azonban a könyvben még több nehézség érte a srácot a megmenekülésért folytatott harc során, így még többször kellett izgulnom érte. Azonban meglepő módon a felmerülő újabb és újabb gondok megoldása nem vált zavaróvá, nem kezdtem el szörnyülködni, hogy "Jaj, már megint egy újabb akadály, mikor lesz már végre vége?", mert nagyon ügyesen kezelte a helyzeteket az író. Az események életszerűek és logikusak voltak, melyeket ügyesen oldott meg Mark, ráadásul a könyvben talán még "élvezhetőbb" volt a küzdelme.
Mint már a filmkritikámban is említettem, a három helyszín (Mars, Föld, Hermész) váltogatása is csak még többet adott hozzá az amúgy is színes történetvezetéshez, ez is hozzájárult ahhoz, hogy élvezhető maradt a történet, hiszen nem csak egyetlen ember "nyűglődését" követhettük végig, hanem még sok szimpatikus személlyel találkozhattunk, akik Markhoz hasonlóan kedvelhetőek és okosak, aminek örültem. Nem is hiányzott egy ilyen megpróbáltatásokkal teli sztoriba negatív karakter...
Összességében egy remekül felépített, ötletes és fantáziadús olvasmány, némi humorral és izgalommal megfűszerezve, amit kár kihagyni.
Könyvolvasás ideje: 2016. január
Takami Kósun: Battle Royale
★★★★★★★☆☆☆
Eleinte egy kicsit ódzkodtam ettől a könyvtől, mert tudtam jól, hogy sokakhoz hasonlóan számomra is elég nagy kihívást fog jelenteni a rengeteg megjegyezhetetlen névre való odafigyelés, sőt, biztos voltam benne, hogy azt se fogom tudni, hogy az illető fiú-e, vagy lány, ha az író (esetleg a fordító) nem segít rajtam. Legnagyobb örömömre a nemeket eleinte mindenhol az illetők neve mellé írták (a sorszámukkal együtt, aminek viszont nem látom túl sok értelmét), és a későbbiekben is rendszerint egyértelmű volt hogy fiú, vagy lány a karakter. Ettől függetlenül azért néha meggyűlt a bajom egy-egy diákkal, hogy vajon ez most akkor ki is lehet, mivel az író nem elég, hogy 42 szereplővel boldogított, néha a vezetéknevén, néha a keresztnevén hívta a srácokat, tehát máris 84 kacifántos névre rúg a nevek listája. Ettől a kis koncentrációs gyakorlattól eltekintve végül is egész jól elboldogultam a karakterekkel, hála a rendszeres ismételgetésnek, amit ezúttal inkább nem írnék a könyv rovására.
Bármennyire is borzalmas az alaptörténet, mégis megfogott benne valami. Érdekes volt nyomon követni, hogy kiből mit váltott ki ez a "játék", mennyire sokféle reakcióval találkozhattam. Jól érzékeltette az író, hogy mennyire különbözően tudnak az emberek kezelni egy ilyen komoly helyzetet. A karakterek pedig végig hűek maradtak önmagukhoz, hogy passzívak, vagy inkább aktívak lesznek az életben maradásért vívott küzdelemben.
Innentől spoiler-es:
A könyv felépítése egy idő után nagyon könnyen kiszámíthatóvá vált, hiszen Súja, Noriko és Kavada személyében megkaptuk az egyik fő vezérszálat, egy másikban Sindzsi és Jutaka kettősét követhettük nyomon, míg két visszatérő motívumként Szóma Micukó és Kirijama ámokfutásának lehettünk részesei. Ezen kívül, ha újabb szereplők fejezetéhez értünk, akkor szinte 100% volt, hogy még abban a fejezetben (vagy legalábbis nagyon hamar) meghal(nak) az illető(k). A két vezérszálat, a két önkéntes gyilkológépet és a többi önálló kis részt szerintem elég jól váltogatta az író, így legalább nem vált olyan unalmassá a történet, mint amennyire az lehetett volna, ha csak a Sújáékkal kapcsolatos eseményeket követjük figyelemmel.
Ugyanis a főszereplő hármas nem igazán csinált mást, minthogy elbújt és beszélgetett. Ezzel nem igazán tudták volna fenntartani az érdeklődésemet több mint 700 oldalon keresztül...
Legszívesebben Sindzsi ügyködését szerettem olvasni, kellőképpen elszánt, talpraesett és okos srác volt, sajnáltam, hogy végül nem jött össze neki.
Emellett Szóma Micukó felbukkanásait fogadtam gonosz mosollyal, mert tudtam, hogy milyen kis szemétláda a csaj, tudtam, hogy kaján vigyorral a száján csinál ki mindenkit, ráadásul még csipkelődik és élcelődik is mindeközben. Míg Kirijamát csak egy kegyetlen és kíméletlen gyilkológépnek tekintem a módszere és a viselkedése miatt, addig Micukót - aki lényegében ugyanazt csinálta - a könnyed és szertelen viselkedése miatt már majdnemhogy meg is tudtam kedvelni.
Volt pár részlet, amin kicsit megakadtam.
- Például, hogy a lányok közül miért voltak ennyien - titokban - beleszerelmesedve Sújába. Teljesen átlagos srác, sem a stílusa, sem a külseje, sem a viselkedése nem indokolja, hogy ilyen sokan rajongjanak érte.
- Ezen kívül a "szerelmes párocskák" is furcsán hatottak, főleg, hogy hogyan végződtek a "románcok". Az egyik párocska öngyilkos lett, a másiknál a srác akarta megölni a csajt, a harmadiknál a csaj akarta megölni a srácot, a negyediknél pedig miután a fiú végigkutatta a szigetet a lány után, az nem érti az egészet. Miért most jött rá mindenkire, hogy szerelmet valljon? Nem volt jobb dolguk ennél egy véres játszma kellős közepén?
- Az addig rendben van, hogy fegyvereket is kaptak a diákok, de felmerül bennem a kérdés, hogy egyrészt miért ilyen sokat, másrészt miért kaptak hozzá annyi töltényt, ami egy hadseregnek is elég lenne? Ugyanis Kirijama a két napot végiglövöldözte a géppuskájával, de az csak nem akart kifogyni. Emellett a végjátéknál Kavadáék saját bevallásuk szerint is 250-300 töltényt eresztettek bele a Kirijamát rejtő autóba. Honnan vettek ennyi töltényt? És mégis ki tudta magával cipelni azt a nem kis súlyt? A sérült Noriko, aki folyton újratöltötte a tárakat? Jó vicc lenne...
- És ha már a kocsi szitává lövésénél tartunk, mégis hogyan volt képes Kirijama túlélni ezt a golyózáport? A 250-300 lövedéknek köszönhetően valószínűleg több volt a lyuk a kocsin, mint kasztni, rajta pedig csak egy golyóálló mellény volt. Tehát a fejét, karjait és lábait nem védte semmi, mégse esett rajta egyetlen karcolás se. Bár, ha azt veszem, hogy ez a golyóálló mellény még attól is megvédte, hogy darabokra szakadjon a raktárépület felrobbantásakor, akkor valóban masszív darab lehetett...
- Nagyon-nagyon furcsán vette ki magát, hogy bár Kirijama nyakon lőtte Kavadát, annak úgy tűnt, hogy nincs semmi baja, lezavarta a kötelező nyertes-interjút, bájcseverészett Szakamocsival a hajón, majd Sújának is leadta a tananyagot a hajóvezetés rejtelmeiről és csak utána halt meg, egyik pillanatról a másikra. Mindeközben pedig semmi jele nem volt, hogy gyengülne, vagy hogy egyáltalán ténylegesen megsérült volna.
Míg a könyv végig ugyanolyan nyugodt tempót diktált, és olyan érzésem volt, hogy egyenletes ütemben, egyfajta állandóságot követve lassan haladunk, addig a történetvezetésben a végjátékot tekintve újított az író. Már a raktárrobbantós és világítótornyos eseményeknél feltűnt, hogy valamennyire belendültünk végre, de igazán csak az akciófilmekbe illő kocsis üldözéskor és végül a hajó személyzetének kiiktatásakor éreztem a lüktetést, az erőt. Szerintem ekkorra tetszett meg az írónak a saját műve és innentől kezdve élvezte az írást, ami valljuk be őszintén, kicsit késő már. (Gondolom azért volt eleinte óvatos, mert mindössze csak 15 éves megszeppent diákokról van szó, de mivel tudjuk jól, hogy voltak olyanok, akik belementek a játékba, ezért talán bátrabban hozzányúlhatott volna az eseményvezetéshez.)
Bár nem szoktam a könyv borítójával és egyéb külső jellemzőivel foglalkozni, ezúttal nem tudok elmenni amellett, hogy mennyi pluszt kaptam ezeknek köszönhetően.
A belső borítón összefoglalták a tiltott zónákat és kaptam egy térképet is, ami akár még segíthetett is volna az eligazodásban és a jobb nyomon követésben, ha nem lett volna ennyire elnagyolt, így csak érdekességnek tudom tekinteni.
A fiúk és a lányok névsora is ötletes volt, így ha megakadtam, elég volt előre lapozni egy kis segítségért.
A bal felső sarkokban látható túlélő számláló is remek elgondolás, bár részben ennek köszönhetően simán elspoilereztem magamnak, hogy 2 fő marad a legvégén, bár, hogy ez az epilógus volt, arra csak a végigolvasás során jöttem rá. Sebaj, ez az én hibám, a készítők csak jót akartak, amit díjazok. És azért még így is meglepő (és élvezhető) maradt a fordulat a legvégén.
A játékszakaszok rajzai, a csillagszóróhoz hasonló minta a lapok tetején, a fejezetek csillagozása is csak még inkább a könyv egyediségét hangsúlyozta.
Számomra így is kellőképpen érdekfeszítő olvasmány volt a könyv, azonban még érdekesebbé és izgalmasabbá lehetett volna tenni az eseményeket azzal, ha mondjuk a tiltott zónák azok is maradnak...
Olvasás ideje: 2016. február 24. - 2016. március 8.
Eleinte egy kicsit ódzkodtam ettől a könyvtől, mert tudtam jól, hogy sokakhoz hasonlóan számomra is elég nagy kihívást fog jelenteni a rengeteg megjegyezhetetlen névre való odafigyelés, sőt, biztos voltam benne, hogy azt se fogom tudni, hogy az illető fiú-e, vagy lány, ha az író (esetleg a fordító) nem segít rajtam. Legnagyobb örömömre a nemeket eleinte mindenhol az illetők neve mellé írták (a sorszámukkal együtt, aminek viszont nem látom túl sok értelmét), és a későbbiekben is rendszerint egyértelmű volt hogy fiú, vagy lány a karakter. Ettől függetlenül azért néha meggyűlt a bajom egy-egy diákkal, hogy vajon ez most akkor ki is lehet, mivel az író nem elég, hogy 42 szereplővel boldogított, néha a vezetéknevén, néha a keresztnevén hívta a srácokat, tehát máris 84 kacifántos névre rúg a nevek listája. Ettől a kis koncentrációs gyakorlattól eltekintve végül is egész jól elboldogultam a karakterekkel, hála a rendszeres ismételgetésnek, amit ezúttal inkább nem írnék a könyv rovására.
Bármennyire is borzalmas az alaptörténet, mégis megfogott benne valami. Érdekes volt nyomon követni, hogy kiből mit váltott ki ez a "játék", mennyire sokféle reakcióval találkozhattam. Jól érzékeltette az író, hogy mennyire különbözően tudnak az emberek kezelni egy ilyen komoly helyzetet. A karakterek pedig végig hűek maradtak önmagukhoz, hogy passzívak, vagy inkább aktívak lesznek az életben maradásért vívott küzdelemben.
Innentől spoiler-es:
A könyv felépítése egy idő után nagyon könnyen kiszámíthatóvá vált, hiszen Súja, Noriko és Kavada személyében megkaptuk az egyik fő vezérszálat, egy másikban Sindzsi és Jutaka kettősét követhettük nyomon, míg két visszatérő motívumként Szóma Micukó és Kirijama ámokfutásának lehettünk részesei. Ezen kívül, ha újabb szereplők fejezetéhez értünk, akkor szinte 100% volt, hogy még abban a fejezetben (vagy legalábbis nagyon hamar) meghal(nak) az illető(k). A két vezérszálat, a két önkéntes gyilkológépet és a többi önálló kis részt szerintem elég jól váltogatta az író, így legalább nem vált olyan unalmassá a történet, mint amennyire az lehetett volna, ha csak a Sújáékkal kapcsolatos eseményeket követjük figyelemmel.
Ugyanis a főszereplő hármas nem igazán csinált mást, minthogy elbújt és beszélgetett. Ezzel nem igazán tudták volna fenntartani az érdeklődésemet több mint 700 oldalon keresztül...
Legszívesebben Sindzsi ügyködését szerettem olvasni, kellőképpen elszánt, talpraesett és okos srác volt, sajnáltam, hogy végül nem jött össze neki.
Emellett Szóma Micukó felbukkanásait fogadtam gonosz mosollyal, mert tudtam, hogy milyen kis szemétláda a csaj, tudtam, hogy kaján vigyorral a száján csinál ki mindenkit, ráadásul még csipkelődik és élcelődik is mindeközben. Míg Kirijamát csak egy kegyetlen és kíméletlen gyilkológépnek tekintem a módszere és a viselkedése miatt, addig Micukót - aki lényegében ugyanazt csinálta - a könnyed és szertelen viselkedése miatt már majdnemhogy meg is tudtam kedvelni.
Volt pár részlet, amin kicsit megakadtam.
- Például, hogy a lányok közül miért voltak ennyien - titokban - beleszerelmesedve Sújába. Teljesen átlagos srác, sem a stílusa, sem a külseje, sem a viselkedése nem indokolja, hogy ilyen sokan rajongjanak érte.
- Ezen kívül a "szerelmes párocskák" is furcsán hatottak, főleg, hogy hogyan végződtek a "románcok". Az egyik párocska öngyilkos lett, a másiknál a srác akarta megölni a csajt, a harmadiknál a csaj akarta megölni a srácot, a negyediknél pedig miután a fiú végigkutatta a szigetet a lány után, az nem érti az egészet. Miért most jött rá mindenkire, hogy szerelmet valljon? Nem volt jobb dolguk ennél egy véres játszma kellős közepén?
- Az addig rendben van, hogy fegyvereket is kaptak a diákok, de felmerül bennem a kérdés, hogy egyrészt miért ilyen sokat, másrészt miért kaptak hozzá annyi töltényt, ami egy hadseregnek is elég lenne? Ugyanis Kirijama a két napot végiglövöldözte a géppuskájával, de az csak nem akart kifogyni. Emellett a végjátéknál Kavadáék saját bevallásuk szerint is 250-300 töltényt eresztettek bele a Kirijamát rejtő autóba. Honnan vettek ennyi töltényt? És mégis ki tudta magával cipelni azt a nem kis súlyt? A sérült Noriko, aki folyton újratöltötte a tárakat? Jó vicc lenne...
- És ha már a kocsi szitává lövésénél tartunk, mégis hogyan volt képes Kirijama túlélni ezt a golyózáport? A 250-300 lövedéknek köszönhetően valószínűleg több volt a lyuk a kocsin, mint kasztni, rajta pedig csak egy golyóálló mellény volt. Tehát a fejét, karjait és lábait nem védte semmi, mégse esett rajta egyetlen karcolás se. Bár, ha azt veszem, hogy ez a golyóálló mellény még attól is megvédte, hogy darabokra szakadjon a raktárépület felrobbantásakor, akkor valóban masszív darab lehetett...
- Nagyon-nagyon furcsán vette ki magát, hogy bár Kirijama nyakon lőtte Kavadát, annak úgy tűnt, hogy nincs semmi baja, lezavarta a kötelező nyertes-interjút, bájcseverészett Szakamocsival a hajón, majd Sújának is leadta a tananyagot a hajóvezetés rejtelmeiről és csak utána halt meg, egyik pillanatról a másikra. Mindeközben pedig semmi jele nem volt, hogy gyengülne, vagy hogy egyáltalán ténylegesen megsérült volna.
Míg a könyv végig ugyanolyan nyugodt tempót diktált, és olyan érzésem volt, hogy egyenletes ütemben, egyfajta állandóságot követve lassan haladunk, addig a történetvezetésben a végjátékot tekintve újított az író. Már a raktárrobbantós és világítótornyos eseményeknél feltűnt, hogy valamennyire belendültünk végre, de igazán csak az akciófilmekbe illő kocsis üldözéskor és végül a hajó személyzetének kiiktatásakor éreztem a lüktetést, az erőt. Szerintem ekkorra tetszett meg az írónak a saját műve és innentől kezdve élvezte az írást, ami valljuk be őszintén, kicsit késő már. (Gondolom azért volt eleinte óvatos, mert mindössze csak 15 éves megszeppent diákokról van szó, de mivel tudjuk jól, hogy voltak olyanok, akik belementek a játékba, ezért talán bátrabban hozzányúlhatott volna az eseményvezetéshez.)
Bár nem szoktam a könyv borítójával és egyéb külső jellemzőivel foglalkozni, ezúttal nem tudok elmenni amellett, hogy mennyi pluszt kaptam ezeknek köszönhetően.
A belső borítón összefoglalták a tiltott zónákat és kaptam egy térképet is, ami akár még segíthetett is volna az eligazodásban és a jobb nyomon követésben, ha nem lett volna ennyire elnagyolt, így csak érdekességnek tudom tekinteni.
A fiúk és a lányok névsora is ötletes volt, így ha megakadtam, elég volt előre lapozni egy kis segítségért.
A bal felső sarkokban látható túlélő számláló is remek elgondolás, bár részben ennek köszönhetően simán elspoilereztem magamnak, hogy 2 fő marad a legvégén, bár, hogy ez az epilógus volt, arra csak a végigolvasás során jöttem rá. Sebaj, ez az én hibám, a készítők csak jót akartak, amit díjazok. És azért még így is meglepő (és élvezhető) maradt a fordulat a legvégén.
A játékszakaszok rajzai, a csillagszóróhoz hasonló minta a lapok tetején, a fejezetek csillagozása is csak még inkább a könyv egyediségét hangsúlyozta.
Számomra így is kellőképpen érdekfeszítő olvasmány volt a könyv, azonban még érdekesebbé és izgalmasabbá lehetett volna tenni az eseményeket azzal, ha mondjuk a tiltott zónák azok is maradnak...
Olvasás ideje: 2016. február 24. - 2016. március 8.
2016. március 4., péntek
A sötétség serege (1992)
☆☆☆☆☆☆☆☆☆☆
Gyerekek, ez szar volt. Nem kicsit, nagyon. Bármelyik kategóriába is sorolom, egyikben se tudok több pontot adni rá, mint egy hatalmas nulla. Horrornak csapnivaló, a vígjáték megnevezésnek ezúttal se látom értelmét, ha pedig netán paródiának szánták, annak is szörnyen pocsék.
Kezdjük ott, hogy a grafikai kivitelezés nagyjából olyan, mintha a nem létező kisöcsém készítette volna egy szép napsütéses szombat délután a szobájában unatkozva. Sőt, még ő is jobban megcsinálta volna. Mind a vizuális effektekért felelős személyt, mind a maszkmestert kár volt felvenni, sőt, felmerül bennem a kérdés, hogy egyáltalán voltak-e ilyen személyek alkalmazva, vagy a kivitelezést a takarítónőre bízták...
A fent írott amerikai megvalósításhoz illő magyar szinkronnal is boldogítottak. Nem elég, hogy a képi megjelenítés minősíthetetlen, ezen kívül még a szinkronhangok is borzalmasak. Arthurhoz se a megfelelő magyar hangot találták meg, és Sheila magyar hangja se nagyon passzolt a nőhöz, ráadásul az egyik jelenetben olyan műsikolyt produkált, amitől rám jött a röhögőgörcs. Arról nem is beszélve, hogy amikor Ash a lovacskával belovagolt a képbe, majd megállt a paci, utána még legalább 2 másodpercig hallhattuk a patadobogást. Itt is visítottam a nevetéstől. Megjegyzem, hogy csak a film hibáin röhögtem, amiből volt jócskán, ettől még mindig nem lett vígjáték...
Ash, a főszereplő rendkívül arrogáns, ellenszenves, öntelt, nagyképű (soroljam még?), nem igazán élveztem, hogy egy ilyen ember történetét kell végignéznem.
És ha nem lenne elég egy antipatikus főhős, akkor kapunk mellé még egyet Sheila személyében. Összeillő párocska, csak éppen a viselkedésükkel tovább rontják a színvonalat, ami a fentebb említetteknek megfelelően már így is a béka popsija alatt van.
Innentől spoiler-es:
És akkor most listázom egy kicsit a további hibákat, amik kellőképpen szembetűnőek voltak:
- Mikor Ash-t láncon verve bevonszolták a faluba, akkor Sheila megmagyarázhatatlan és iszonyatosan mesterkélt módon nekitámadt. Vajon milyen indíttatásból? Hiszen mögötte ott volt az a bizonyos Henry, aki miatt meghalt a tesója, nem inkább őt kellett volna kicsit megcibálnia? No mindegy.
- Mikor Arthur nyíllal hátbalőtt egy menekülő férfit, akkor azon túl, hogy a nyílvessző érthetetlen módon átütötte a páncélját (akkor minek van rajta?), odaszegezte egy gerendához, ergo keresztül kellett mennie a testén, mégis majdnem az egész nyílvessző látszott.
- Az Ash hátán lévő tartóban eleinte ott volt egy puska, majd mikor elkapták, akkor a puska eltűnt, és csak a tartó maradt a hátán. A veremben se volt még a hátán a fegyver, ellenben miután feljött onnan, akkor érdekes módon megint nála volt, hiszen ellőtte Arthur kardját.
- És ha már a fegyvernél járunk, tudtommal ez a puska két lövést tud leadni, majd újra kell tölteni, de rendszeresen 3-4 lövéseket adott le vele újratöltés nélkül. (Például az egyik banyát is 4 lövéssel intézte el, részletkérdés, hogy egy lövésnyom se volt a nőn.)
- Ash szemből ütötte el majdnem Sheila-t, de félrerántotta a kormányt, így jobbra kitért a kocsi, valamitől felrobbant, és végül balról visszaesett a nő elé. Igencsak érdekelne, hogy ez mégis hogyan történhetett meg ebben a formában.
- Miután vége volt a "nagy horderejű" csatának és Sheila a földön feküdt, akkor szépen elterült mellette a jól fésült haja, majd ahogy Ash felsegítette, csatakos és vizes volt a lobonca.
Már az elején éreztem, hogy nagyon fog fájni ez a film, de mikor Ash-ből sok pici Ash lett a tükörszilánkoknak köszönhetően, majd belepottyantották az egyik ilyen pici Ash-t a nagy Ash szájába és ezután "kettéosztódott", már végérvényesen tudtam, hogy óriási hibát követek el, ha nem kapcsolnom le azonnal ezt a baromságot, mégis mazochista módon tovább néztem. Ezzel pedig csak értékes perceket pazaroltam el az életemből, hiszen például olyan jelenetekkel boldogítottak, hogy az egyik Nekronomikon nyúlós gumiként beszippantja Ash-t, a másik könyv pedig megveszett madárként harapdálta összevissza, a pocsék kivitelezésű csontváz hadsereg nevetséges csetlés-botlása pedig már csak hab volt a tortán.
Mellesleg valaki még emlékszik Lindára? Nem? Nem is csodálom. Ő volt Ash film eleji barátnője, akiről még a készítők is teljesen megfeledkeztek.
Filmnézés ideje: 2016. március 3.
Gyerekek, ez szar volt. Nem kicsit, nagyon. Bármelyik kategóriába is sorolom, egyikben se tudok több pontot adni rá, mint egy hatalmas nulla. Horrornak csapnivaló, a vígjáték megnevezésnek ezúttal se látom értelmét, ha pedig netán paródiának szánták, annak is szörnyen pocsék.
Kezdjük ott, hogy a grafikai kivitelezés nagyjából olyan, mintha a nem létező kisöcsém készítette volna egy szép napsütéses szombat délután a szobájában unatkozva. Sőt, még ő is jobban megcsinálta volna. Mind a vizuális effektekért felelős személyt, mind a maszkmestert kár volt felvenni, sőt, felmerül bennem a kérdés, hogy egyáltalán voltak-e ilyen személyek alkalmazva, vagy a kivitelezést a takarítónőre bízták...
A fent írott amerikai megvalósításhoz illő magyar szinkronnal is boldogítottak. Nem elég, hogy a képi megjelenítés minősíthetetlen, ezen kívül még a szinkronhangok is borzalmasak. Arthurhoz se a megfelelő magyar hangot találták meg, és Sheila magyar hangja se nagyon passzolt a nőhöz, ráadásul az egyik jelenetben olyan műsikolyt produkált, amitől rám jött a röhögőgörcs. Arról nem is beszélve, hogy amikor Ash a lovacskával belovagolt a képbe, majd megállt a paci, utána még legalább 2 másodpercig hallhattuk a patadobogást. Itt is visítottam a nevetéstől. Megjegyzem, hogy csak a film hibáin röhögtem, amiből volt jócskán, ettől még mindig nem lett vígjáték...
Ash, a főszereplő rendkívül arrogáns, ellenszenves, öntelt, nagyképű (soroljam még?), nem igazán élveztem, hogy egy ilyen ember történetét kell végignéznem.
És ha nem lenne elég egy antipatikus főhős, akkor kapunk mellé még egyet Sheila személyében. Összeillő párocska, csak éppen a viselkedésükkel tovább rontják a színvonalat, ami a fentebb említetteknek megfelelően már így is a béka popsija alatt van.
Innentől spoiler-es:
És akkor most listázom egy kicsit a további hibákat, amik kellőképpen szembetűnőek voltak:
- Mikor Ash-t láncon verve bevonszolták a faluba, akkor Sheila megmagyarázhatatlan és iszonyatosan mesterkélt módon nekitámadt. Vajon milyen indíttatásból? Hiszen mögötte ott volt az a bizonyos Henry, aki miatt meghalt a tesója, nem inkább őt kellett volna kicsit megcibálnia? No mindegy.
- Mikor Arthur nyíllal hátbalőtt egy menekülő férfit, akkor azon túl, hogy a nyílvessző érthetetlen módon átütötte a páncélját (akkor minek van rajta?), odaszegezte egy gerendához, ergo keresztül kellett mennie a testén, mégis majdnem az egész nyílvessző látszott.
- Az Ash hátán lévő tartóban eleinte ott volt egy puska, majd mikor elkapták, akkor a puska eltűnt, és csak a tartó maradt a hátán. A veremben se volt még a hátán a fegyver, ellenben miután feljött onnan, akkor érdekes módon megint nála volt, hiszen ellőtte Arthur kardját.
- És ha már a fegyvernél járunk, tudtommal ez a puska két lövést tud leadni, majd újra kell tölteni, de rendszeresen 3-4 lövéseket adott le vele újratöltés nélkül. (Például az egyik banyát is 4 lövéssel intézte el, részletkérdés, hogy egy lövésnyom se volt a nőn.)
- Ash szemből ütötte el majdnem Sheila-t, de félrerántotta a kormányt, így jobbra kitért a kocsi, valamitől felrobbant, és végül balról visszaesett a nő elé. Igencsak érdekelne, hogy ez mégis hogyan történhetett meg ebben a formában.
- Miután vége volt a "nagy horderejű" csatának és Sheila a földön feküdt, akkor szépen elterült mellette a jól fésült haja, majd ahogy Ash felsegítette, csatakos és vizes volt a lobonca.
Már az elején éreztem, hogy nagyon fog fájni ez a film, de mikor Ash-ből sok pici Ash lett a tükörszilánkoknak köszönhetően, majd belepottyantották az egyik ilyen pici Ash-t a nagy Ash szájába és ezután "kettéosztódott", már végérvényesen tudtam, hogy óriási hibát követek el, ha nem kapcsolnom le azonnal ezt a baromságot, mégis mazochista módon tovább néztem. Ezzel pedig csak értékes perceket pazaroltam el az életemből, hiszen például olyan jelenetekkel boldogítottak, hogy az egyik Nekronomikon nyúlós gumiként beszippantja Ash-t, a másik könyv pedig megveszett madárként harapdálta összevissza, a pocsék kivitelezésű csontváz hadsereg nevetséges csetlés-botlása pedig már csak hab volt a tortán.
Mellesleg valaki még emlékszik Lindára? Nem? Nem is csodálom. Ő volt Ash film eleji barátnője, akiről még a készítők is teljesen megfeledkeztek.
Filmnézés ideje: 2016. március 3.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)