2016. december 31., szombat

Reszkessetek, betörők! - Karácsonykor (szinte) kötelező

Ha karácsony, akkor mindenkinek megvannak a maga szokásai, melyek nélkül nem igazi az ünnep. Legyen szó a kedvenc ételedről, vagy filmedről, esetleg a lakás feldíszítéséről.

Míg valaki már attól a falra mászik, ha meghallja Macaulay Culkin nevét, addig megint mások évről évre követelik, hogy megnézhessék a sorozatot (vagy legalábbis az első két részét), annak ellenére, hogy már minden poént kívülről tudnak, de mégis nevetnek rajtuk.
Hogy mitől lett ennyire kultuszfilm a Reszkessetek, betörők! azt nem tudom, de még gyerekkoromban én is évente megnéztem, idén pedig úgy gondoltam, hogy ideje az újranézésnek.


1. rész

Remekül felépített film, ami nem veszi magát teljesen komolyan. A színészi alakítások rendben voltak, a poénokon lehetett nevetni, a történetvezetés logikus és következetes, könnyed kikapcsolódást nyújtó alkotás.

A film eleji kapkodás és felfordulás annak ellenére, hogy zavaróan túlspilázott, mégis hihető. A szülők részéről érthetetlen, hogy miért csak Kevint büntetik meg, hiszen nem csak ő a "bűnös" a rumliért. Meg is tudom érteni a kissrácot, hogy már elege van az egészből, és a fenébe kívánja az egész családját, én is utálnám, ha mindig mindenért csak engem vennének elő, senki mást.

Az anyuka reakciója, mikor leesik neki, hogy Kevint otthon felejtették, oltári. Az utána következő igyekezete, hogy hazajusson a fiához, nekem nagyon tetszik, a "hisztérika" viselkedést nagyon jól hozza. Egy csöppet fura volt, hogy mindenkit megpróbálnak elérni telefonon (rendőrséget, szomszédokat, stb.), kivéve a saját fiukat.

Élvezet volt nézni, ahogy Kevin talpraesetten feltalálja magát minden élethelyzetben, hogy néha kiosztja a felnőtteket, majd pedig jól kicseszik a betörőkkel, akik rendre besétálnak a kelepcébe. Ehhez a hihető és jól eltalált történetvezetésen túl nagyban hozzájárult a remek színészi játék is.
A csapdák kellőképpen egyszerűek voltak, például fellocsolt lépcsősor, apró játékok és díszek (na meg szög) a talp alá, felforrósított ajtógomb, fellógatott festékesvödrök és hasonlóképpen hatékony, de könnyen megvalósítható szívatások. Ezekkel hergelte Kevin Harry-éket, akik egyre jobban bemérgesedtek és a méregtől figyelmetlenebbé, óvatlanabbá váltak, így már a legkézenfekvőbb átveréseket se vették észre. Ezt a reakciót el tudom fogadni, legfőképpen Harry dühbe gurulása tetszett, de ahogy Marv a szívére vette a bántásokat az is aranyos volt.

Azért a filmben egy-két baki is megtalálható, például hogy Harry kezébe nem vízszintesen ég bele az ajtógomb M betűje, hanem függőlegesen, hogy Kevin a lépcső tetejéről a büdös életben nem tudna a bejárati ajtón kiszánkázni, mert nincsenek egy vonalban, de ezek tényleg csak apróságok, a film élvezhetőségén nem rontanak.


2. rész

Ebben a részben a család megpróbált kicsit nyugisabban és összeszedettebben viselkedni a vakáció kezdetén, jobban odafigyeltek indulásnál (persze megint bejátszottuk az elalvást), mégis sikerült Kevinnek elkeverednie a reptéren, ami a "még éppen hihető" kategóriába esik. Az anyuka reakciója még az első részben látottnál is sokkal jobb, ahogy elájul a felismeréstől.
Ezúttal ügyesebbek voltak a szülők, a hitelkártya letiltásos/figyeléses módszerrel hamar rájöttek, hogy hova keveredett el a gyerek és az első résznél szintén higgadtabban kezdtek bele a keresésébe, hiszen már rutinosabbak voltak.
Az, hogy mind a film elején, mind annak előrehaladtával kevesebb a kapkodás, logikus és számomra az látszik belőle, hogy következetesen építettek az első részre, a szülők tanultak valamicskét az ott ejtett hibákból.

Jó húzás volt bevenni a filmbe a "vadon kiszlányait", alias Tim Curry-t (Hector,a főportás), valamint a szintén eléggé idétlen Rob Schneider-t, teljesen jól beleillettek a történetvezetésbe, ügyesen hozták a karakterüket. Legjobban az tetszett, mikor Kevin az ominózus zuhanyzós jelenet után rendbetette a főportást, illetve mikor Hector-t összeeresztették Kevin anyukájával, aki még a lurkónál is profibb (és viccesebb) módon osztotta ki a tudálékos pasit.

Az első részhez hasonlatosan ezúttal is eljátszottuk a filmbetétes átveréseket, és természetesen ezúttal is mindenki bevette őket. Már az első részben is kicsit fura volt, hogy egy nyilvánvalóan nem valódi, hanem felvételről bejátszott hangot és a hozzájuk használt bábokat ilyen bénán beveszi mindenki, de mivel a fekete-fehér filmbetét szövegét mindig tökéletesen hozzáigazították az alap szituációhoz, ezért legalább illettek a helyzetekhez.

Harry és Marv ezúttal is remekül hozták a karakterüket, mivel már ismerték Kevin-t és a módszereit, ezért mondhatni felkészültebben fogadták az átveréseit, de azért mégsem teljesen.
Marv ebben a részben ha lehet, még lükébb volt, mint az elsőben. Mikor a kölyök lefényképezte őket a játékbolt kirablásakor, akkor a reakciója az volt, hogy "Nem vagyok kócos?", illetve mikor Kevin mondta, hogy mosolyogjanak, akkor belevigyorgott a kamerába. Még Harry-t is megdicsérte, hogy szépen repült, mikor a libikóka segítségével egy kocsi tetején landolt. Halálian bugyuta ez a pasi, amin jókat lehet nevetni.

A trükkök ezúttal is egyszerűek, de nagyszerűek voltak (tégladobálás, szögbelövő, szerszámostáska, egyéb ragadós, leesős tárgyak, stb.), de egyáltalán nem volt zavaró, hogy ugyanúgy beszívták a csapdákat (még a festékvödröset is), ezúttal is remek szórakozást nyújtott a film, kárörömmel fogadtam az ismételt bénázásukat.

Míg az első részben a hólapátos öregember képében kaptuk meg a nem is annyira burkolt tanítást, addig a másodikban a galambos nővel való barátkozás szolgált tanulsággal és bár értem én a mondanivalót, kicsit mindkettő erőltetettnek hatott. Azt elfogadom, hogy a kisfiú összebarátkozik az idősebb férfival és nővel, de azt már kevésbé, hogy Kevin oktatja ki őket, hogy hívják fel a rég nem látott gyermeküket, illetve szerezzenek barátokat.


3. rész

A harmadik rész igazi mélyrepülés az első két részhez képest.

A film alapból egy olyan mozzanattal indít, amit utálok: elcserélik a szatyrokat. Ezt mindössze az Oscar című filmben tudom elfogadni, mert ott legalább viccesen kezelik. Minden egyéb filmben a bonyodalom fő forrásának tekintik (teljesen komolyan), amitől a hideg futkos a hátamon.

Míg az első két részben a köztudottan nem teljesen százas Marv és a talpraesettebb Harry kínszenvedéseit követhetjük figyelemmel, addig ebben a részben 4 teljesen normális embert (betörőt) kapunk alapnak, akik egy idő után mégis úgy viselkednek, mintha teljesen idióták lennének, ami nagyon rossz hatással van a filmre.
Kezdetben "profin" viselkednek, figyelik a telefonvonalakat, ki tudják iktatni a riasztórendszert, betörési tervet készítenek, szuper kütyüjeik vannak, és álcázzák magukat (oké, ez kissé bárgyúra sikerült). Mikor viszont szembekerülnek Alex-szel, illetve a csapdáival, akkor egy idő után annyira rájátszanak az egészre, olyan logikátlanul viselkednek, hogy kedvem lett volna lekapcsolni a filmet, hogy legalább én ne szenvedjek. Mégis milyen agyalágyult emberek ezek? (Az első két rész legalább következetes volt abban, hogy Marv dilis, tehát a bénázása elfogadható, itt viszont a karakterek személyisége nem indokolta ezt a fajta bénázást.)

Az egyik pasi teljesen értelmetlen módon leül a teraszon egy székre. Mégis milyen megfontolásból? Talán elfáradt, míg a hátsó bejárathoz ért? Majd hatalmas küzdelmet folytat az "elszabadult" vízcsappal, csak tudnám minek.
A nő arccal előre belefekszik a sártengerbe, majd ahelyett, hogy kikászálódna belőle, tovább tapicskol benne, míg végül hanyatt is vágja magát a dagonyában. A szőke parókáját biztos otthon felejtette. Mint ahogy a tornász diplomáját is, hiszem mikor a lépcsőkorlát megadja magát, akkor hatalmas szaltókkal jut fel a teraszra. Gratulálok neki ehhez a 2 pontos mutatványhoz. *tapsvihar*
Megint egy másik betörőnek az a remek ötlete támad, hogyha már egyszer a lábai beleragadtak két gurulós kocsikába, akkor legurul a lépcsőn a pincébe, ami ugyebár teljesen logikusnak tűnik, mint ahogy az is, hogy utána megvárja, míg a csatornacsőből az összes szar a fejére folyik.
A betörők vezetője annyira idióta, hogy képtelen megkülönböztetni egy játékfegyvert az igazitól. Oké, legyen teljesen élethű a játék kialakítása, de egy igazi stukker akkor is sokkal nehezebb (ezt még én is tudom, pedig - ezekkel a gengszterekkel ellentétben - csak egyszer volt igazi fegyver a kezemben), mégsem tűnik fel neki a súlykülönbség...
A fentieken túlmentően tekintsünk el attól, hogy hármójuknak sincs annyi esze, hogy realizálja, hogyha nincs a hóban friss nyom, akkor a kisfiú nem ugrott ki az ablakon a trambulinra és nem arrafelé menekült ki a házból. És tekintsünk el attól is, hogy miután beleesett a két pasi a medencébe, utána megvárják, hogy bele is fagyjanak a vízbe. Továbbá tekintsünk el a nő logikai hibájától, miszerint beül az ételfelvonó nélküli ételliftbe, majd a pincéig zuhan az aknában. És tudjátok mit, tekintsünk el ettől ez egész balfék betörő bandától, mert minősíthetetlenül viselkednek.

Egyedül Alex, az újdonsült "házörző" kisfiú karaktere érdemel pozitív kritikát, mert ő legalább talpraesetten viselkedik, logikusan gondolkodik és cselekszik, arról pedig nem ő tehet, hogy a körülötte lévő felnőttek - legyen szó a rendőrökről, a családjáról, vagy akár a 4 idiótáról - teljesen életképtelenek. Kicsit talán úgy érezhetjük, hogy túlzottan is okos és ügyes a kissrác, nehezen elfogadható, hogy ilyen kreatív csapdákat találjon ki teljesen egyedül és rövid idő alatt meg is építse őket, de ha belegondolunk, hogy a mai 8 évesek már profibban kezelik a számítógépet, mint a szüleik, akkor talán mégse sántít annyira a viselkedése.


Összességében az első rész nem véletlenül lett minden idők egyik legkedveltebb karácsonyi filmje, és még a folytatása is megérdemli, hogy évente újranézzük, de a harmadik részt inkább ne erőltessük, mert harmatgyenge.

Reszkessetek, betörők! (1990) ★★★★★★★★★☆ Filmnézés ideje: 2016. december 24. (újranézés)
Reszkessetek, betörők! 2. – Elveszve New Yorkban (1992) ★★★★★★★★☆☆ Filmnézés ideje: 2016. december 25. (újranézés)
Reszkessetek, betörők! 3. (1997) ★★★★★★☆☆☆☆ Filmnézés ideje: 2016. december 26. (újranézés)

2016. november 1., kedd

Izolde Johannsen – Michael T. Marble: A birodalmi kalóz


★★★★★★★★★★

Nem szeretem a háborúkat. Értelmetlen öldöklésnek tartom, ráadásul nem azok az emberek adják életüket, akik az egészet elkezdték, és legtöbbször nem azok vonulnak ki a frontvonalra, akik harcolni szeretnének, hanem azok, akiket erre rákényszerítenek. Hazafiasság, hősiesség, elkötelezettség, bátorság... Szép szavak, de szerintem az örökre megnyomorított katonák, a holttestek látványa, a megrendült családtagok fájdalma nem érhet fel ezekkel az "eszmékkel". Számomra legalábbis nem.

Ennek talán némiképp ellentmond, hogy a II. világháborúval, főleg a Holokauszttal kapcsolatos témák viszont kimondottan érdekelnek. Személyes látogatást tettem a Holokauszt Emlékközpontban, megnéztem A zongorista, a Schindler listája, A bukás – Hitler utolsó napjai, A csíkos pizsamás fiú, Az élet szép, Az életvonat, a Becstelen brigantyk című filmeket, csak hogy a fontosabbakat említsem. Anne Frank naplóját már tinédzserként elolvastam, amit anyukám furcsállt is rendesen.

Míg a témával kapcsolatos filmeket előszeretettel megnézem, addig olvasni még nem jutott eszembe kimondottan történelmi regényt, ugyanis sem a száraz adatokat, tényeket, sem az emberek halomra lövésének részletezését nem igazán szeretném olvasni.

Ezúttal viszont egy megtisztelő felkérés érkezett hozzám. Izolde Johannsen írónő hívta fel figyelmemet regényére, és bár tájékoztattam, hogy sajnos semmit nem tudok a haditengerészetről, így nem hinném, hogy jó olvasóközönség lennék, ennek ellenére jelezte, hogy pont laikust keres, így nekiláttam, hogy jobban beleássam magam A birodalmi kalóz című könyvébe.
A fülszöveget elolvasva azonnal kíváncsi lettem az Admiral Graf Spee páncéloshajó és az Altmark ellátóhajó történetére. Hiszen a tengereken, óceánokon vívott harc mégis csak "különlegesebb", mint a szárazföldi ütközetek.

Kicsit talán furán fog hangzani egy történelmi eseménysor leírásánál a spoiler szó használata, de ahogy nekem is újdonság volt, úgy másnak is az lehet a történet, szóval ez a rész spoiler-es:
- A történetvezetés kimondottan tetszett, hiszen rögtön azzal kezdtük, hogy az Admiral Graf Spee harcba keveredik az Exeter-Ajax-Achilles hajók hármasával, súlyos találatokat kap a páncéloshajó, ők is komoly károkat okoznak az ellenségnek, majd a következő fejezetben hónapokat ugrunk vissza. Tehát erős felütéssel rögtön kíváncsivá tettek, hogy vajon hogyan fogunk eljutni a küzdelemig, mi lesz csata kimenetele és hogyan folytatódik a történet.
- Ezt követően bepillantást nyertem az előzményekbe, az Admiral Graf Spee kihajózásába, a kereskedelmi hajók levadászásába, a foglyok elhelyezésébe és a hajók elsüllyesztésébe, hogy lassacskán elérjük a kezdetekkor megismert csatajelenetet, és visszatérjünk a "jelenbe". Azt kell, hogy mondjam, ez a rész egy idő után kicsit "egyhangúvá" vált, hiszen lényegében többször ugyanaz történt, csak az elfogott hajók neve változott, és sokadszorra már kicsit unalmas volt. Éppen ezért örülök, hogy nem ezzel a résszel találkoztam először, mert bár olyan stílusban íródott a könyv, amely olvastatja magát, nem biztos, hogy fenn tudta volna tartani sokáig az érdeklődésemet.
- A csatajelenetet követően már időrendben haladtunk a történetvezetéssel, végigkövettük a menekülést, a montenegrói kikötést, a halottak eltemetését, a páncéloshajó elsüllyesztését és a kapitány halálát. Mivel ez a rész már sokkal pörgősebb és eseménydúsabb, ezért sokkal gördülékenyebben ment az olvasás, csak úgy faltam a lapokat és kíváncsian vártam a fejleményeket.
- Végül mintegy lezárásként az Altmark ellátóhajón tengődő foglyok életét, a hajó majdnem hazatérését és elfogását is elém tárták az írók, így a történet befejezése sem hagyott bennem nyitott kérdéseket. Ez a rész nem volt annyira részletezve, mint az Admiral Graf Spee története, így stílusában is elkülönült az eddigi történetvezetéstől. Mivel lényegében ez egy mellékszál volt, ezért a gyors bemutatás és lezárás nem tűnik úgy, mintha összecsapott lenne a befejezés.

Az eseményeket a németek szemszögéből követhettem végig, ami kettős érzelmet váltott ki belőlem. Egyrészt a történelem fényében talán érthető, hogy nem az ő sikerüknek drukkoltam, másrészt viszont sikerült az íróknak úgy megírniuk az eseményeket, hogy a végén már szinte megkedveltem, megsajnáltam a németeket. Ez azért szerintem nagy szó. Ebben szerintem nagy szerepe van annak, ahogyan Hans Langsdorff kapitány a helyzeteket kezelte, hogy nem értelmetlen vérontást rendezett minden alkalommal, hanem szépen csendesen fogta el a kereskedelmi hajókat és a legénységnek még a haja szála se görbült soha (nem úgy, mint mondjuk a hajóiknak...).
Megmutatta a kapitány, hogyan lehet emberségesnek maradni egy háborúban, minden elismerésem és tiszteletem az övé. A legénysége is szimpatikus volt, viselkedésük méltón tükrözte a kapitányuk iránti szeretetüket. Örülök, hogy az írók által bepillantást nyerhettem ebbe a világba, így egy kicsit más megvilágításba helyezték az eddigi elképzelésemet a könyörtelen nácikról. Ezek szerint azért akadt köztük olyan, aki úgy tudta teljesíteni a feladatát, úgy tudta a hazáját szolgálni, hogy közben megmaradt jó embernek.

Sajnos Heinrich Dau kapitányról nem vagyok ilyen jó véleménnyel, neki nem igazán sikerült jó képet festenie magáról megnyilvánulásaival, idegbeteg kirohanásaival és úgy egyáltalán a stílusával. Míg Langsdorff kapitány összeszedett, fegyelmezett, tiszteletreméltó és barátságos volt, addig Dauról nem tudom mindezt elmondani. Bár az ő személyisége nem is volt olyan részletesen bemutatva, mint a páncéloshajó kapitányáé, de kétlem, hogy az ő történetét is ilyen lelkesen olvastam volna. Megértem, hogy nem volt lehetősége a foglyoknak jobb körülményeket teremteni, de nem is igazán akart, ő inkább szankciókkal érte el azt, hogy nyugton maradjanak. Le merem fogadni, hogy Hans Langsdorff sokkal jobban a szívén viselte volna még az ő sorsukat is és sokkal emberségesebb körülményeket igyekezett volna biztosítani nekik.

Langsdorff kapitány döntését sajnáltam, nem tudom a helyébe képzelni magam és nem tudom elfogadni, hogy valaki ilyen döntést hozzon, ennyire elkötelezett legyen. Az embereinek szüksége lett volna rá, kicsit úgy érzem, hogy cserbenhagyta őket, pedig azt hittem, hogy ők fontosabbak neki a hajójánál és az elveinél.

Miközben olvastam, hogy merre jár az Admiral Graf Spee, néha rákerestem a helyszínekre neten, hogy jobban képben lehessek. Örültem volna, ha a kötet végén nemcsak tényadatokat találok, hanem mondjuk egy térképet, ami jelöli az útvonalat, illetve egy-két képet a hajókról, így még valóságosabbá tehették volna a történelmet számomra.
Pár fényképet szívesen fogadtam volna a szereplőkről is. A személyek leírása jelen esetben nem volt annyira fontos, ennyi szereplő kinézetét úgyse tudtam volna megjegyezni, azonban mindegyikük személyisége szépen átjött, ezáltal sokuk kedvelhetővé vált.
Bár a kiegészítő információk nem kerültek bele a kötetbe, a könyv önálló honlapján helyet kaptak, így egy modern interaktív regényről beszélhetünk.

http://abirodalmikaloz.blog.hu/
https://www.facebook.com/abirodalmikaloz/

Ezúton is köszönöm Izolde megkeresését, ugyanis olyan olvasási élményben lehetett részem, amit nélküle aligha hiszem, hogy önállóan bevállaltam volna.
Sikerült olyan közvetlen stílusban megírniuk az Admiral Graf Spee és az Altmark hajók történetét, mely a női olvasókat is könnyedén magával ragadja, hiszen nem véres öldökléstől és harcjelenetek részletezésétől hemzseg, ezáltal olyanoknak is fenn tudja tartani az érdeklődését, akiktől a haditengerészet és a háború témája messze áll.

Könyvolvasás ideje: 2016. október 16., 21:17 → 2016. november 1., 18:33

2016. október 16., vasárnap

Álomháború (2011)

★★★★★★★★☆☆

Nem gondoltam volna, hogy ez a film nekem túlzottan tetszeni fog, hiszen fiatal lányok falatnyi ruhákban illetgetik magukat és lövöldöztek hiper-szuper fegyverekkel, tehát a célközönség inkább a férfiak voltak. Ennek ellenére meglepő módon nem volt különösebb gondom a filmmel.

A negatív karakterek nem pusztán névleg voltak azok, lehetett őket utálni, a lányok szerencsére nem voltak teljesen "szőkék", így ha felszaladt a harisnyájukon a szál, akkor nem fakadtak sírva, kaptunk melléjük szerethető mellékkaraktereket is, aki hozzá tudtak adni a történetvezetéshez, szóval összességében elvoltam vele.

A film három "rétegből" épült fel, melyeket egész szépen sikerült egymáshoz kapcsolni a készítőknek, illetve jól el lehetett különíteni őket egymástól minden szempontból, rögtön lehetett tudni, hogy a valóságban, az álomvilágban, vagy az álomháborúban vagyunk, és nem volt csapongás, ugrálás, hanem következetesen léptünk egyikből a másikba át, ezáltal érthető maradt a történetvezetés.

Innentől spoiler-es:

1) A valóság, melyben Babydoll és a többi lány egy elmegyógyintézet falai közé van zárva. Ez adja meg a keretet a történetnek, ezzel kezdünk és ezzel zárjuk az eseményeket. És ebből a bezártságból próbálnak meg menekülni a lányok, amiből mi egy képzeletbeli világot látunk csak, de mint a film végén kiderül, ami az elméjükben megtörtént (gyújtogatás, halál, szökés, stb), az a valóságban is megtörtént valamilyen módon és formában. Erről ugyebár nem tudunk semmi, csak a végeredményt kapjuk meg. És bár ez a nyitott kérdés így van jól, azért én kíváncsi lettem volna, hogy menet közben a valóságban mi történhetett...
Sajnáltam, hogy a bevezető során Babydoll-on kívül a többi lányról nem tudtam meg semmilyen információt, egy 5 perces kitérőt szívesen fogadtam volna, amiben az ő történetüket is bemutatják (ki hogy került be és miért). Tehát ezt a síkot szerintem egy kicsit elnagyolták a készítők, nem gondolták, hogy fontos lenne a történet szempontjából kidolgozni mindenkinek a hátterét és bemutatni őket, viszont így egy kis hiányérzetem maradt.

2) Az álomvilág, azaz a lányok fantáziája, miszerint szerintük egy showműsorban vannak, ami lényegében egy "kupleráj" volt. Csinosan felöltöztetve, kisminkelve kell a "vendégek" kedvében járniuk, a madam felügyeli őket és tanítja meg nekik, hogyan csábítsák el az embereket, és mindennek a feje Blue, aki valamennyiüknek dirigál.
Lényegében ez a kiindulási pont, hiszen itt szövögetik a lányok a tervet, hogyan szökjenek meg. De mivel az alap kidolgozatlan, ezért kicsi furán veszi ki magát, hogy a lányok elméje "összekapcsolódik", tehát nemcsak Babydoll tervezget és harcol az elnyomás ellen, hanem az összes lány együtt, ugyanazon a síkon. Na most ez így azért érdekes, de mivel elmegyógyintézetben vagyunk eltekintek a további fejtegetéstől és elfogadom, hogy mindannyian egy síkra kerülnek az elméjük által.
Kíváncsi lennék, hogy miért éppen egy "kuplerájnak" vizionálják az elmegyógyintézetet, bár elképzelésem azért van, találok hasonlóságot a kettőben. Mindkettőben úgy kell viselkedni például, ahogy a "vendégek"/"gondozók" elvárják, tehát ha teszed a szépet és jót, illetve rendesen viselkedsz, akkor nincs bünti, nincs begyógyszerezést és fenyítés.
Talán meglepő, de nekem a "madam" karaktere (aki a valóságban a lányok kezelőorvosa) például bejött. Azt hinné az ember, hogy lelketlen és nem foglalkozik a lányokkal, csak parancsolgat nekik és végrehajtja a nagykutya utasításait, szépen lassan azonban kibontakozott az igazi énje. Valóban szívén viselte a sorsukat és végül mikor rájött az ármánykodásra és csalásra, akkor kiállt mellettük, számomra szimpatikus lett ezáltal.
A negatív főhős meglepő módon nem volt teljesen hülye és észrevette a jeleket, össze is szidta a lányokat, hogy ne próbálkozzanak semmivel, majd mikor tovább feszítették a húrt, akkor drasztikus lépéssel bizonyította be, hogy nem viccelt. Tehát nemcsak a cukormázat kaptuk, és nemcsak dísznek volt a "gonosz", hanem hozzá mertünk nyúlni a karakterekhez is, ami kicsit reálisabbá tette ezt az álmot.

3) Az álomháború helyszíne, ahol a lányok szuperhősökké válnak, minden fegyvert kitűnően tudnak használni, bármilyen járművet elvezetnek, kiválóak a verekedésben. Ezzel is azt mutatják, hogy mennyire elszántak, hogy együtt bármire képesek a cél érdekében. Ezen a síkon próbálják megszerezni a menekülésükhöz szükséges eszközöket (térkép, tűz, kés, kulcs) több-kevesebb sikerrel.
A háborúba mindig Babydoll táncával csöppenünk bele, ezzel tereli el az "áldozata" figyelmét addig, míg a többiek megszerzik a következő tárgyat, viszont ezúttal is hiányérzetem van, ugyanis a táncból szinte egyetlen mozdulatot nem látunk soha, bár tudjuk, hogy nagyon hatásos. Kíváncsi lennék rá, egy-két mozdulat nekem is jól jönne...
A látványvilág és az effektek egész jól sikerültek, a lányok nem kényeskedtek ha mondjuk kaptak egy pofont, vagy be kellett piszkolni a kezüket, ezért el tudtam vonatkoztatni attól, hogy valójában "körömreszelgetős, tűsarkúban tipegős cicababa" típusokról van szó. Mondhatnám azt is, hogy meggyőző volt az alakításuk, de azért az túlzás lenne.
Ezen a síkon is akadt egy kedvenc karakterem, méghozzá a segítőjük, akitől kapták az instrukciókat. Mindig ott volt és támogatta a lányokat, szimpatikus szereplő.

A film vége nem az a kimondott happy end, de örültem, hogy az álomháborúban megismert "segítőt" a valódi világban is viszontláthattuk a buszsofőr személyében, így valóban keretbe foglaltuk a történetet.

Filmnézés ideje: 2016. október 15.

 

Locke - Nincs visszaút (2013)

★☆☆☆☆☆☆☆☆☆

Erre a filmre kár volt egyetlen fillért is költeni. Bár ha azt veszem, hogy az autót biztosíthatta akár a rendező is (vagy jófejségből a BMW), és a szereplők beszélgethettek flottás mobilcsomagban, akkor mindössze az autópálya matricát, egy tank benzint és kb. két kamerát kellett beszerezniük eme "pazar" alkotáshoz... De ez is kidobott pénz volt...

Láttam már egy főszereplős, egy helyszínes filmeket, de azok legalább jók voltak, fenn tudták tartani az érdeklődésemet és szóltak is valamiről, nem úgy, mint ez a "remekmű", ami mindössze egy pasi 85 perces telefonálgatását mutatja be a volán mögött ülve.
Nem is értem, hogy minek kellett kamera a készítőknek, hiszen egy diktafon is elég lett volna, az unszimpatikus pasi, illetve néha az éjszakai autópálya látványa ugyanis jelen esetben nem oszt, nem szoroz, ha közben kimentem volna a konyhába főzni valamit, akkor legalább hasznosan töltöttem volna az időt és ugyanúgy végighallgatom a szereplők telefonos szenvedését.

Gondolj csak bele, hogy milyen érzés lenne, ha mondjuk a pároddal utaznál le az M7-esen Budapestről a Balatonra és ő egyfolytában a telefonján pofázna, egymás után hívná a haverjait, munkatársait, egyéb ismerőseit, téged meg semmibe venne és muszáj lenne szótlanul végigülnöd a trécselését. Nos, ezt szorozd meg még vagy hattal és megkapod életed egyik legunalmasabb filmjét.
Ha mégis mazochista vagy és rászánod magad a "megnézésére", akkor csakis más elfoglaltság mellé "háttérzajnak" ajánlom, akkor talán nem lesz időpocsékolás.

Innentől spoiler-es:

A történet ugyanis semmi másról nem szól, minthogy egy pasi az éjszaka kellős közepén
- telefonon közli a főnökével, hogy a holnapi rohadt fontos eseményen nem lesz jelen, mert egy nő gyereket szül neki és ott akar lenni a szülésnél;
- telefonon keresztül vallja be a feleségének, hogy félrekufircolt, aminek eredménye egy kisbaba, és hogy éppen a szülőszoba felé robog;
- telefonon ugráltatja a beosztottját, hogy mit és hogyan csináljon, mert ő baltázik majd megjelenni a holnapi sorsdöntő betonozáson.

És ebből hatalmas horderejű konfliktusnak kellett volna kibontakoznia, csak az volt a gond, hogy a főszereplőnk teljesen érzéketlen, apatikus és mindenbe beleszarik, továbbá egy fikarcnyi érzelmet sem tud hitelesen átadni. Komolyan mondom, a többi "szereplő" sokkal élethűbb volt még úgy is, hogy csak a hangjukat hallottuk. Legyen szó akár a megcsalt feleségének gyötrelmeiről, a semmit nem tudó gyerekeinek a meccs iránti lelkesedéséről, a cserbenhagyott beosztottja kifakadásáról, vagy a főnöke kirohanásáról (nem, a vajúdó "szeretőjének" nyűglődését nem sorolom ide, mert ő is csapnivaló alakítást nyújtott).

A feszültséget nem tudta fenntartani a film, hiszen nem is keltett igazi feszültséget. Üzenete sincs, hacsak nem annyi, hogy vigyázz mit csinálsz, mert 5 perc alatt mind a saját, mind a körülötted élők életét a sárba tudod tiporni, amin majd agyalhatsz életed végéig. De ha már egyszer hibáztál, akkor nem kell hozzá tartás és gerinc, hogy odaállj őszintén mások elé, hiszen ott van a telefonod, nem kell a szemükbe nézned és látnod a fájdalmukat (sőt, ha nem tetszik valami, akár ki is nyomhatod mondjuk...). Gyáva alak! 
Emellett a problémák megoldásán sem agyaltunk túl sokat, "eldöntöttem, odamegyek, a többiek meg kapják be", ez aztán a szimpatikus hozzáállás, mondhatom.

Az ok pedig, amiért mindenkit cserbenhagyott és gerinctelen módon telefonon tájékoztatott, egyszerűen elfogadhatatlan.
Egy kisbabának ugyanis lényegtelen, hogy ki van bent a születésénél a szülőszobán, évekig nem is fogja tudni őt hova tenni, tehát lényegében felesleges is odarohannia az éjszaka közepén a kórházba. Mellesleg az anyával - aki ugyebár csak rá számíthat - sem foglalkozott az elmúlt 9 hónapban, egy szalmaszálat nem tett érte keresztbe, tehát érthetetlen ez a nagy igyekezet a szülésnél, hiszen ha eddig se foglalkozott a kicsivel és anyával, akkor miért éppen most lettek fontosak neki? Képmutató...
Az már csak slussz poén, hogy végül oda se ért, előbb megszületett a kicsi, akinek még a nemét sem sikerült megtudnunk, mert azt már nem tartották fontosnak a készítők. Az egész botrány miatta alakult ki, de semmit nem tudunk meg róla, így az egész értelmetlenné válik, de sebaj.
Az igazi sötét csavar már csak az lett volna a történetben, ha esetleg a kicsi halva születik, tehát az egész önvallomás és önfeláldozás hiábavaló lett volna... Meg is érdemelte volna a pasi... Tudom, rosszindulatú vagyok, de egyszerűen olyan mértékben elítélem ezt a férfit, hogy csak az ellenszenvemet tudta kiváltani. Mégis miért nem volt pofája a felesége elé állni és bevallani, hogy mit tett? Az italozáshoz és dugáshoz bezzeg volt lelkiereje! Kretén!

Tehát lényegében egy irritálóan unott férfi kocsikázását láthattam, akit cseppet sem tudok sajnálni azért, mert röpke pár perc alatt teljesen tönkretette az életét. Meg is érdemelte, amilyen hülye. Sokkal jobban sajnálom viszont azokat, akiknek ő tette pokollá az életét...


Filmnézés ideje: 2016. október 11.


2016. szeptember 24., szombat

Battle Royale (2000)

★★★☆☆☆☆☆☆☆

Nagyjából fél éve olvastam "Takami Kósun: Battle Royale" című könyvét, ami alapján a film készült. Nekem összességében tetszett a könyv, ezért annak ellenére kíváncsi voltam a filmre, hogy tudtam, sokaknak nem igazán jött be.
A könyvről készült bővebb értékelésemet itt találod: http://timus-jatszotere.blogspot.hu/2016/03/takami-kosun-battle-royale.html

Mivel az emlékeim már kicsit távoliak, de az olvasmány szerencsére többé-kevésbé maradandó élményt nyújtott, ezért nagy vonalakban emlékszem még a történetvezetésre, azonban ennek ellenére nem térek ki a kisebb-nagyobb eltérésekre, hiszen tudjuk jól, hogy mindig ferdítenek valamennyit az alapművön. 
Megjegyzem azért, hogy eleinte sikerült elég hűnek maradnia a filmnek a könyvhöz, amit örömmel fogadtam, viszont a történet végét teljesen áírták, ezért pedig már muszáj voltam levonni csillagokat. Ugyanis nem elég, hogy a könyv jeleneteit gyorsított eljárással egymás után pakolták, de végül meg is kurtították, hogy bele tudják paszírozni az "előírt" időkorlátba, ami már kicsit se tetszett...

Mikor rájöttem, hogy a főszereplő fiú (Súja) ugyanaz a színész, aki a "Death Note: A halállista" című kétrészes filmben Yagami Light-ot alakította, felnevettem. Ha ezúttal is nála lett volna a Halállista, akkor tutira sokkal érdekesebben alakult volna a film, a halálnemeket csak bevéste volna a füzetbe (hiszen az arcokat és neveket kívülről tudja) és kényelmesen hátradőlve megvárta volna, míg a többiek az ő elképzelése szerint elteszik egymást láb alól. The end! XD
De sajnos az egy másik - szerintem nagyon jó - film volt, ezúttal nem kapott külön bejáratú Halállistát, így muszáj volt küzdenie neki is az életben maradásért...

A film legfőbb "hibája" már a kezdetekkor kiütközött, miszerint szinte semmire nem volt elegendő idő és látszott, hogy egy ilyen volumenű, 42 fiatal haláltusáját végigkövető filmet nem lehet mindössze 114 percbe belesűríteni. Szerintem ha a készítők egy kétrészes alkotásban gondolkodtak volna, akkor sokkal jobb minőségű, kellőképpen kidolgozott és kevésbé kapkodós filmet készíthettek volna.
Míg egy átlagos "öldöklős" akciófilmben 42 ember (mellékszereplő) legyilkolása jelentéktelen mennyiségnek számít, előkapják a fegyvereket és mehet a buli, 5 perc múlva már csak a főszereplők élnek, addig jelen esetben lényeges lett volna, hogy valamennyire azért megismerjük a diákokat, még akkor is, ha perceken belül sokuk meghal. A kezdeti névsorolvasás szerintem hosszabb ideig tartott, mint az első kb. 10 fiatal kiiktatása, ami azért kicsit vicces...

Míg a könyvben egy-egy jelenet kellőképpen részletesen volt megírva, szépen végig volt vezetve az adott karakter(ek) halála, addig itt csak pár másodperc jutott a legtöbb mellékszálra, ami semmire se volt elég. És mivel így rohantunk végig a közel két órán, élvezhetetlenné tette a filmet a sok egymás után bevagdosott jelenet, nem győztem kapkodni a fejem, hogy ezek most kik is voltak és mi is történt velük.

A fentieken túlmenően a kivitelezés is elég gyengécskére sikerült. Egyrészt az élénkpiros "vér"-nek csúfolt festékpacák nem igazán tudtak félelmet kelteni, másrészt a diákok iránt semmiféle érzelmet nem sikerült kicsikarni belőlem, hiszen a 95%-ukról fogalmam sincs, hogy ki volt, olyan kevés ideig élvezhettem a siralmas és csapnivaló színészi játékukat. Legtöbbjük olyan borzalmasan adta elő a halálát, hogy komolyan mondom, valószínűleg még én is jobban imitálnám a haldoklást...
Mellesleg többször is golyószóróval lövöldöztek egymásra, de a földön, falon és bokrokon kívül nem igazán találtak el semmit, főleg nem a tőlük két lépésre álló osztálytársukat, ami azért szánalmas.

Nem mehetek el szó nélkül a film zenéje mellett. Nem elég, hogy teljesen oda nem illő dalokat hallgathattam, mindezt ráadásul még jó hangosan is, szinte teljesen elnyomva a szereplők beszédét. Ott már a fejem fogtam, mikor a Kék Duna keringőt nyomták be. Nem viccelek, egy "vérengzős" (legalábbis annak szánt) filmben, ahol éppen japán fiatalok lövöldöznek egymásra, a Kék Duna keringőt hallgathattam "aláfestő" zeneként. Röhejes...

Összességében egy kapkodós, összecsapott és sokszor nevetségesen bugyuta alkotást láthattam tehetségtelen színészecskék előadásában. Ezúttal is beigazolódott, hogy a könyv sokkal jobb a filmnél, hiszen nem sikerült visszaadnia a készítőknek a történet hangulatát, illetve a színészeknek az érzelmeket. 

Filmnézés ideje: 2016. szeptember 19-20.

2016. szeptember 18., vasárnap

Festményvásár

Egyik kedves ismerősöm gyönyörű festményeket készít. Az árai szerintem nagyon kedvezőek, a képei egyediek és minőségiek.
Jelenleg ezek az elkészült munkái, de ha külön megrendelésed, kérésed lenne, bátran írj rám!


Virágcsokor, olaj, fa - 70X60 cm: 21.000 Ft


Aranysisakos, olaj, vászon - 40X30 cm: 16.000 Ft

 Balatonon, olaj, fa, 50x70 cm: 21.000 Ft

 Fa 1. olaj, fa, 50x40 cm: 11.000 Ft

Tájkép 1. olaj, fa, 40x60 cm: 11.000 Ft


2016. szeptember 13., kedd

Facebook MOLY csoport borítókép szavazás

Ha a moly.hu közösség tagja vagy, és csatlakoztál a Facebook-on is a MOLY csoporthoz, akkor gyere szavazni az eddig elkészült borítóképekre:

https://moly.hu/szavazasok/melyik-fb-os-moly-csoport-boritokep-tetszik-legjobban-az-eddig-elkeszult-11-kep-kozul



Itt megnézheted a képeket nagyobban:
A blogomon: http://timus-jatszotere.blogspot.hu/2016/07/molyhu-konyves-kozossegi-oldal-facebook.html
A Facebook-on: https://www.facebook.com/media/set/?set=oa.687781804624969&type=3

Kommentben jöhet, hogy változott-e a kedvenceid sorrendje a múltkori szavazás óta, az első három helyezettedre is kíváncsi vagyok, de ha csak úgy megosztanád a véleményed a rajzokról, azt is szívesen fogadom.
 

 

2016. augusztus 21., vasárnap

KIRÁNDULÁS - Nyaralás 2016

2016. júliusában már voltam egy hetet nyaralni a balatonfűzfői telkünkön, de akkor eleinte elég jó idő volt, így inkább a pancsolás örömeinek hódoltunk, majd pedig a beköszöntő zimankóban a házikóban fagytunk szét, tehát kirándulni nem sikerült.
Ezúttal azonban éppen a túrázásnak és nevezetességek felkeresésének kedvezett az időjárás, nem volt igazi kánikula és az esőt is sikerült legtöbbször szárazon megúsznunk, tehát összességében eredményes hetet zártunk.

2016. augusztus 14. - Kisbér, Makettpark
Még az elutazásunk előtt a Facebook-on kedvencelte egyik ismerősöm a kisbéri Makettparkot, és mivel imádom a "minimundus"-okat, ezért tudtam, hogy ide feltétlenül el kell látogatnunk, szerencsére Balatonfűzfőtől annyira nagyon nem is volt messze (persze viszonyítás kérdése).
Míg a párom anyukája és barátja hamar végigsiettek a parkon, addig én mindent alaposan körbenéztem, a leírásokat - a későbbi felelevenítés érdekében - lefényképeztem, tehát sikerült tartalmasan tölteni a délutánt. A parkocska nagyon igényes, a makettek igen részletesek és szépek, eddig az időjárás szerencsére nem igazán rongálta meg a kis épületeket. Egy kicsit telhetetlen vagyok, és örültem volna, ha még több mindent megcsodálhatok, bár így sincs okom panaszra, főleg, hogy mindez ingyen volt. Mindenképpen megérte az oda-vissza kocsikázást, mindenkinek csak ajánlani tudom.
Ízelítő a kiállított nevezetességekből:
A Szegedi Dóm: http://kepfeltoltes.hu/160821/DSC08626k_www.kepfeltoltes.hu_.jpg
A Sziráki kastély: http://kepfeltoltes.hu/160821/DSC08514_www.kepfeltoltes.hu_.jpg
A Kecskeméti Cifrapalota: http://kepfeltoltes.hu/160821/DSC08523_www.kepfeltoltes.hu_.jpg
Az Esztergomi Bazilika: http://kepfeltoltes.hu/160821/DSC08577_www.kepfeltoltes.hu_.jpg
A Pannonhalmi Apátság: http://kepfeltoltes.hu/160821/DSC08567_www.kepfeltoltes.hu_.jpg
A Lánchíd: http://kepfeltoltes.hu/160821/DSC08501_www.kepfeltoltes.hu_.jpg


2016. augusztus 17. - Csesznek, Ördög-árok
Szerettünk volna egy kis természetjárást is beiktatni, választásunk rövid töprengést követően a Csesznekről induló Ördög-árok túraútra esett, melyet végül csak a párommal kettesben látogattunk meg. Magát a várat még a vasárnapi túra alkalmával távolról megszemléltük, de ezúttal is csak pár pillantásra méltattuk, és máris bevettük magunkat a sűrűjébe. Mindez kb. 14 órakor volt, holott a túraútra kb. 7-9 órát írt az ismertető, de nem is mi lettünk volna, ha időben indulunk... Ja, és persze nem a leírásnak megfelelő irányt követtük, mert a látnivalók a másik irányból közelebb voltak.
A túraút eleinte termőföldek mellett, majd aljnövényzettől szinte mentes erdő domboldalában vezetett, később azonban felváltotta a susnyás, ahol természetesen a csalánnak volt kedve a leginkább utunkat állni, ami rövidnadrágban nem annyira vicces.
Nekünk a fehér-piros-fehér sávos jelet kellett követnünk, amit többször is "elvesztettünk", pedig nagyon figyeltünk. Néha öt-hat fára is felvésték a jelet egymás után, néha viszont, ahol igazán fontos lett volna (például útelágazás), ott sehol nem találtuk, így kb. negyed óra plusz járkálás volt a jutalmunk. Ezúton is jelzem, hogyha erre jártok, akkor a "magaslesnél" forduljatok balra. (És nem mentsége a festegetőknek, hogy a túraútvonalat fordítva jártuk be, mert mindkét irányból jól láthatónak kellene lennie a jelöléseknek.)
Miután megtaláltuk az Ördög-árkot, nagyon élveztük a patak kövein ide-oda mászkálást, gyönyörködtünk a meseszép tájban, egészen addig, mígnem szembetaláltuk magunkat a patakba esett hatalmas sziklákkal és egy nagyon meredek hegyoldallal. Sem a patakba zuhant sziklákon nem tudtunk tovább haladni, mert kb. térdig süppedtünk volna az ingoványban, sem a hegyoldal nem volt alkalmas a megmászására, pedig próbálkoztunk vele, de leginkább halálfélelmünk volt, mert annyira csúszott és sehol nem találtunk kapaszkodót. (Pedig jöttek velünk szembe kirándulók, akik a zöld csíkos útról érkeztek, ezek után szívesen megkérdeztem volna tőlük, hogy itt mégis hogyan jöttek át...) 
És nem volt elég, hogy teljesen tanácstalanok lettünk a továbbjutást illetően, hulla fáradtak voltunk a próbálkozástól, ráadásul Ricsi talált a nyakamban, illetve a saját karjában egy-egy mini kullancsot, amit azonnal kitépett. Talán csak pár perce szedhettük őket össze, szerencsére esélyük sem volt egy komolyabb lakomára. 
Na, itt lett elegem (elegünk) a túrázásból és mivel már amúgy is este 18 óra volt, az előttünk álló útszakasz pedig legalább még 5-6 órás lett volna (ha egyáltalán kijutunk valahogy a patak aljából), így inkább visszafordultunk. Felvettük a pulcsikat (én a hosszú nadrágomat is, amit alaposan betűrtem a zoknimba), és lendületesen haladtunk visszafelé. Erre már ismertük a járást, és a fényképezéssel se raboltuk az időnket, így az odafelé 4 órán keresztül tartó utat visszafelé 2 óra alatt tettük meg, tehát még a sötétedés előtt a kocsihoz érkeztünk.
Otthon még egyszer alaposan átnéztük magunkat, de szerencsére nem volt potyautasunk.

Ha gondolod, lesd meg a túra leírását: http://www.turautak.com/cikkek/turautak/szurdok-turak-csesznek-kornyeken.html
Itt pedig mutatok pár képet kedvcsinálónak:
http://kepfeltoltes.hu/160821/DSC08683_www.kepfeltoltes.hu_.jpg
http://kepfeltoltes.hu/160821/DSC08709_www.kepfeltoltes.hu_.jpg
http://kepfeltoltes.hu/160821/DSC08737k_www.kepfeltoltes.hu_.jpg
http://kepfeltoltes.hu/160821/DSC08749_www.kepfeltoltes.hu_.jpg
http://kepfeltoltes.hu/160821/DSC08781_www.kepfeltoltes.hu_.jpg
http://kepfeltoltes.hu/160821/DSC08797_www.kepfeltoltes.hu_.jpg


2016. augusztus 18. - Tác-Gorsium
Ahogy tegnap nem volt kedvem Siófokra menni a Borfesztiválra (bocs, absztinens vagyok, a pia érdekel a legkevésbé), úgy ma se volt kedvem Tihanyba menni (mert már ezerszer jártam ott és minden részletét megnéztem már), így ezúttal is Ricsivel kettesben töltöttük a napot. A választásom ezúttal a táci Gorsiumra esett, ami szintén nem túl hosszú autóúttal közelíthető meg Balatonfűzfőről.
A parkolóban kb. 3 autó árválkodott, tehát nem mondanám, hogy sokat kellett sorba állnunk a jegypénztárnál (mellesleg pont féláron volt a jegy). A nézelődést egy kis kiállítással kezdtük, ahol mini szobrok fényképeit tekinthettük meg. Ezután megnéztük a nagy eligazító térképet, le is fényképeztem, és kiléptünk a romok közé.
Nagyon jól tettem, hogy lefényképeztem a táblát, mert így vissza tudtam keresni, hogy éppen hol jártunk, ugyanis sehol semmilyen leírás, tábla, útmutató nem segített abban, hogy megtudjam, éppen mit látok, vagy hogy milyen egykori épületromban álldogálok. Ezt nagyon sérelmezem, mert egy ilyen helyen szerintem elengedhetetlen a részletes ismertetők elhelyezése, mint mondjuk a budapesti Aquincum-ban, ahol tökéletesen meg voltam elégedve a tájékoztatással. Itt még a számozással ellátott területek némelyikéhez se írtak semmit, csak beszámozták, aminek nem látom értelmét.
Egy újonnan kialakított magas falra is felmásztunk, ahonnan sajnos nem igazán lehetett a romokat látni, bár a kilátás azért szép volt.
Összességében nem ártott volna, ha egy kézikönyvet magunkkal viszünk, mert a tájékoztatás szinte teljesen nulla volt, még a szórólapon se találtunk semmi említésre méltót, ami megint csak furcsa.
És akkor lássuk a romokat:
Testőrségi laktanya: http://kepfeltoltes.hu/160821/DSC08812_www.kepfeltoltes.hu_.jpg
Szentély: http://kepfeltoltes.hu/160821/DSC08813_www.kepfeltoltes.hu_.jpg
Díszépítményben: http://kepfeltoltes.hu/160821/DSC08842k_www.kepfeltoltes.hu_.jpg
Épületek: http://kepfeltoltes.hu/160821/DSC08851_www.kepfeltoltes.hu_.jpg
Színház és a fal: http://kepfeltoltes.hu/160821/DSC08876_www.kepfeltoltes.hu_.jpg
Temető: http://kepfeltoltes.hu/160821/DSC08880_www.kepfeltoltes.hu_.jpg


2016. augusztus 19. - Székesfehérvár, Bory-vár
Már egy ideje szerettem volna meglátogatni a Bory-várat, mert az internetes képek alapján úgy gondoltam, hogy nagyon szép lehet. Ezúttal mind a négyen Székesfehérvárnak vettük az utunkat, és szerencsére csak egy kisebb "eltévedés" után meg is leltük a bejáratot.
Nem csalódtam, a látvány gyönyörű volt, az épület egyszerűen lenyűgöző, labirintusszerűen nyílnak mindenfelé a tornyok és a különféle járatok, túl sok szimmetria nincs a várban, de pont ez tetszett benne. A szobrok nagyon szépek és mindegyiken olvashatóan feltüntették, hogy kit-mit ábrázol, a festmények is igényesek voltak és rengeteg volt belőlük. Mind a szobrok, mind a festmények elég egyesen voltak elszórva az épületben mindenfelé, tehát lépten-nyomon volt látnivaló. A kerten látszik, hogy gondos kezek ápolják, a növényektől barátságos és még szebb lett ez a kacifántos épület.
Ricsinek az eddig látott várak közül ez tetszik a legjobban, bár nem igazán illik rá a "vár" megnevezés, inkább "kastély"-nak nevezném, ami azonnal magával ragadott, örülök, hogy ide is sikerült eljutnunk.
Itt bebarangolhatod a Bory-várat:
A vár elölről, Timus takarásában: http://kepfeltoltes.hu/160821/DSC09139k_www.kepfeltoltes.hu_.jpg
A belső kert a tornyokkal: http://kepfeltoltes.hu/160821/DSC08954_www.kepfeltoltes.hu_.jpg
A belső kert az egyik toronyból: http://kepfeltoltes.hu/160821/DSC09053_www.kepfeltoltes.hu_.jpg
Az előkert: http://kepfeltoltes.hu/160821/DSC09012_www.kepfeltoltes.hu_.jpg
A festmények közül néhány: http://kepfeltoltes.hu/160821/DSC09115_www.kepfeltoltes.hu_.jpg
A lenti szobrok közül pár: http://kepfeltoltes.hu/160821/DSC08961_www.kepfeltoltes.hu_.jpg
A fenti szobrok sora: http://kepfeltoltes.hu/160821/DSC08987_www.kepfeltoltes.hu_.jpg
Az egyik toronyba felvezető díszes csigalépcső: http://kepfeltoltes.hu/160821/DSC09030_www.kepfeltoltes.hu_.jpg


2016. augusztus 20. - Balatonfüred, Lóczy-barlang és Jókai-kilátó
Miután Ricsi anyukája és barátja hazautaztak, mi még egy utolsó kirándulást beterveztünk erre a napra. Természetesen a javasolt dombmászást már megint fordítva tettük meg, de sebaj.
Utunk először a Lóczy-barlanghoz vezetett, ahol kb. fél órás várakozást követően bejutottunk a 10-12 fokos "hűtőbe" (naná, hogy a pulcsim és a hosszú nacim a kocsiban melegedett). 
Maga a barlang nem túl nagy, mindössze 30 perc alatt végigjárható. Nagyon jól látható a rétegződés és a kezdődő cseppkövek, pedig a víz nem tud lefolyni az agyagrétegek miatt. Mégis elkezdtek növekedni a pici borsócseppkövek, azonban sajnos nincs ezer évem kivárni, hogy megnőjenek a kicsikék. Látszik, hogy még gyerekcipőben jár a barlangocska.
Még mielőtt elkezdtek kékülni az ujjaim, már kint is voltunk ismét a napfényes délutánban és megkezdhettük újabb túránkat a Jókai-kilátóhoz. Nem mondom, hogy könnyű menet volt, a fejem szerintem vörösebb lett, mint a lemenő nap, de megérte, mert lélegzetelállító a kilátás odafentről, eddig talán ebből a kilátóból volt a legszebb és legnagyobb a rálátás a Balatonra.
Kis pihenőt követően a domb túloldalán, az "Aranyember útján" ereszkedtünk lefelé, ahol az 5 megállóból 3-at meg is találtunk. És képzeljétek, "Ali Csorbadzsi" és "Athalie" mellett a harmadik emlékpad az enyém volt (mint ismeretes, a Tímea nevet Jókai Mór alkotta meg az Arany ember című regényében).
A kirándulás fáradalmait egy "Kormos Csárda" nevű helyen pihentük ki, ahol három cica is csalogatta befelé az éhező turistákat (a feketét Pumának, a sziámi beütésűt Nyúlnak hívták, a cirmosról nincs információm). Miután teletömtük a bendőnket, lesétáltunk a kocsihoz, majd felautóztunk vele a kilátóhoz, ugyanis eldöntöttük, hogy a dombról fogjuk nézni a balatonfüredi tűzijátékot, hiszen nemcsak a kilátóból, de egy kicsit lentebbről (a kereszttől) is remek a rálátás az öbölre. Már 20 óra után nem sokkal elfoglaltuk az egyik padot, mert azt hittük, hogy 21 órakor kezdődik majd a műsor, de tévedtünk, mert itt csak 22 órakor kezdődött a 20 perces tűzijáték, így Karesz, a másodunokatesóm is még időben megérkezhetett (sokadmagával, mert szinte teljesen megtelt a domboldal a bámészkodókkal). A tűzijáték után ezúttal már hármasban ismét felmentünk a kilátóhoz megcsodálni az éjszakai panorámát, ami külön kihívás volt a szinte korom sötétben (na jó, egy elemlámpánk volt azért).
A Balatonfüreden készült képek közül párat mutatok:
Lóczy-barlang:
http://kepfeltoltes.hu/160821/DSC09172_www.kepfeltoltes.hu_.jpg
http://kepfeltoltes.hu/160821/DSC09174_www.kepfeltoltes.hu_.jpg
http://kepfeltoltes.hu/160821/DSC09175_www.kepfeltoltes.hu_.jpg
"Játszótér" a domboldalban: http://kepfeltoltes.hu/160821/DSC09202_www.kepfeltoltes.hu_.jpg
A Tihanyi-félsziget a kilátóból: http://kepfeltoltes.hu/160821/DSC09214_www.kepfeltoltes.hu_.jpg
Tímea a Tímea emlékpadon: http://kepfeltoltes.hu/160821/DSC09234k_www.kepfeltoltes.hu_.jpg
Várjuk a tűzijátékot: http://kepfeltoltes.hu/160821/DSC09264_www.kepfeltoltes.hu_.jpg

Összességében legnagyobb örömömre ezúttal is igazán színesre és tartalmasra sikerült a nyaralás, de már tényleg kezdek kifogyni az ötletekből, hogy még hol nem jártunk a Balaton északi és déli partján. Sebaj, rendületlenül keresem az újabb és újabb helyszíneket, épületeket, látnivalókat, és remélem, hogy jövőre se fogunk majd unatkozni.


2016. július 20., szerda

Jégkorszak 5 - A nagy bumm (2016)

★★★★★★☆☆☆☆

Mikor megláttam július 16-án, hogy már július 14-től vetítik a mozik a Jégkorszak sorozat legújabb részét, azonnal leszerveztem egy vasárnapi mozizást. Nagy izgalommal vártam az új kalandot, azonban legnagyobb sajnálatomra vegyes érzelmeket váltott ki belőlem az 5. rész.

Úgy vagyok vele, hogyha valami nagyon el van találva, akkor jöjjön a második rész. Ha az is hozza a szintet, akkor a harmadik rész és így tovább addig, míg beváltja a hozzá fűzött reményeket, „van új a nap alatt” és megvan a „hűha” érzés.

Jelen esetben viszont úgy érzem, hogy a készítőknek már nem voltak ütős és vicces ötleteik, a sztori nem egy „nagy bumm”, a „mondanivalót” pedig olyan szinten a számba rágták, hogy én kérek elnézést a gyerekektől is.

És ha már a gyerekeknél járunk: míg az 1-4. részek többé-kevésbé a felnőtteknek is szóltak és a nagyobb korosztály számára is élvezhetőek maradtak, addig ez a rész szerintem kimondottan a gyerekeket célozta meg, túlságosan „színesnek” és „sziruposnak” érzem.
Lehet, hogy egy kicsit kevesebb „szerelem” is elég lett volna a történetbe, mert így eléggé emlékeztetett az elcseszett csöpögős romantikus filmekre, ami nagyon zavar.

Innentől spoiler-es:

Már a kezdetektől éreztem, hogy valami nem stimmel, de mikor eljutottunk a lila meteorban élő csilli-villi unikornishoz, nyuszikához és cseppet debil lámához (akik ráadásul több száz évesek voltak…), és rám zúdítottak egy „tökéletes álomvilágot”, már nem tudtam, hogy melyik arckifejezésemet használjam a rosszallásom kifejezésére, a szemforgatást, a fintorgást, a sóhajtozást, vagy a homlokráncolást…

Ráadásul a gonosznak szánt dínó madarak is olyan gyorsan álltak át a rossz oldalról a jó oldalra, hogy azt a sebességet még a kengyelfutó gyalogkakukk is megirigyelte volna. Nem emlékszem, hogy az előző részekben a gáncsoskodó szereplők mikor voltak ennyire puhányok. Szerintem az esetek döntő többségében hűek maradtak a karakterükhöz, nem úgy mint most, bár már elég távoliak az emlékeim.

A fő karakterek is egyre inkább azt az érzetet keltették, hogy minden szép és jó, minden tökéletes, mindenki megtalálja a párját, mindenki boldog és ha baj van, akkor együtt minden akadályt le tudnak győzni, de könyörgöm, a mai fiatalokat ezzel már nem hiszem, hogy meg lehetne etetni, főleg úgy nem, hogy még a gonosz karakterek se hatékonyak és félelmetesek, hanem csak dísznek vannak (az amúgy is túlcsicsázott környezetben).

Ezúttal talán a legszimpatikusabb Buck, a menyét karaktere volt, aki végig jó fej tudott lenni, és ügyesen irányította a csapatot is. A nagyi és a tesók nem voltak nagyon hangsúlyosak, de legalább hozták a formájukat, bár az oposszumok néha fárasztóak és túlzottan idióták tudnak lenni.
Motkány ezúttal is kitartóan elbénázta a makkot, de ötödszörre már kicsit unalmas volt számomra és nem tudtam szívből nevetni az esetlenségén.

Arról inkább már nem is beszélek, hogy ezúttal a film milyen logikátlanságokat, fizikai érdekességeket tartalmazott, kicsit (nagyon) elrugaszkodtunk a valóságtól, amit megint csak nem tudok hova tenni.

Összességében csak a gyerekeknek javaslom megnézni ezt a filmet, őket biztos jól elszórakoztatja majd, a nagyobbak meg addig fagyizzanak egyet valahol.

Filmnézés ideje: 2016. július 17.


2016. június 29., szerda

Én a vízilovakkal vagyok (1979)


Nagyon úgy tűnik, hogy 2016 a híres emberek elhalálozásának éve, rendszeresen jönnek a halálhírek. 2016. június 27-én este sajnos Bud Spencer is távozott...
Gyerekkoromban rengetegszer láttam a "Kincs, ami nincs" című filmet, vagy mondjuk a "Nincs kettő négy nélkül" című alkotást, és még néhány filmet, melyekben - jó szokásukhoz híven - Terence Hill-el együtt játszottak és a rájuk jellemző könnyed stílusban osztották a pofonokat.
Úgy gondoltam, hogy egy olyan film megnézésével búcsúzom a sztártól, mely talán közel állhat hozzám (Zizipaci lévén), így esett a választásom az "Én a vízilovakkal vagyok" című filmjére.

★★★★★★★☆☆☆

Nos, rögtön az elején le kell szögeznem, hogy a filmnek az égegyadta világon semmi köze nincs a vízilovakhoz, hacsak nem annyi, hogy egy jelenet erejéig közéjük hajtottunk egy dzsippel és jól kiröhögtek (?) minket. Egyebekben még csak szó sem esik róluk, tehát ezzel a lendülettel hívhattuk volna "Én az állatokkal vagyok" című filmnek is, mert leginkább az elefántok, zebrák, oroszlánok és antilopok megmentőjének szerepében tetszelegnek főhőseink.

Maga a történet vezetése nem különösebben érdekfeszítő: bár a főszereplők "utálják" egymást és lépten-nyomon kicsesznek a másikkal, de összefognak a rossz fiúk ellen, akik ki akarják lakoltatni az embereket és el akarják adni a befogott vadállatokat, és természetesen ahogy az lenni szokott, a jó győzedelmeskedik. Lényegében ennyi. 

Különösebb hibák, vagy bakik nincsenek a filmben, egész jól össze van rakva.
A film élvezhetőségét leginkább a lazán lekevert pofonok adják, megtűzdelve flegma beszólásokkal és némi viccelődéssel. A mogorva és leginkább mufurc Bud Spencer, valamint az örök vidám és cserfes Terence Hill párosát ezúttal is jó volt nézni, páratlan és utánozhatatlan stílusuk nekem még mindig bejön. 
Aki ismeri a kettős filmjeit, annak nem kell ecsetelnem, hogy a keménykedő "főnök" hiába van körülvéve egy rakás verőlegénnyel, az elnáspángolás hatására előbb-utóbb mindegyik - "önként" - menekülőre fogja. 
Aki pedig esetleg nem ismeri még ezt a legendás párost, azt minél előbb nézzen meg tőlük egy filmet, és rögtön megkedveli majd őket. Bár tökéletes ellentétek minden téren, mégis remek köztük az összhang és úgy összeillenek, mint a borsó, meg a héja. Csak sajnos ezúttal a héj borsó nélkül maradt... Nyugodjon békében.

Filmnézés ideje: 2016. június 28.

2016. június 16., csütörtök

A visszatérő (2015)

★★★☆☆☆☆☆☆

Biztos vagyok benne, hogy Leonardo DiCaprio megérdemli az Oscar díjat. És abban is biztos vagyok, hogy én nem ezért a filmjéért adnám oda neki a szobrot.
Próbálom elvonatkoztatni a színészi játékát magától a filmtől, mégis rányomja bélyegét a történet vezetése a teljesítményére, ugyanis olyan rettentően unalmas és vontatott volt a film, hogy egyszerűen már a felénél abba akartam hagyni. Számomra is nagyjából akkora kínszenvedés volt ezt a 156 percet (jesszusom, de hosszú) végignézni, mint neki végigkúszni és végighörögni a jeleneteket…
…éppen most olvastam, hogy igaz történet alapján készült a film. Sajnos még ettől a ténytől sem vált számomra „jobbá”. Minden elismerésem azé az emberé (és tényleg, le a kalappal előtte), aki mindezt végigcsinálta, túlélte testileg és lelkileg a támadást és a megrázkódtatást, de ezt ilyen hosszadalmasan filmre vinni kár volt. Egy dolog egy ilyen súlyos sérülést a való életben kibírni és végigküzdeni, és megint másik ezt egy „kikapcsolódásra vágyó” külső szemlélővel végignézetni.
Ha 40-45 perccel rövidebb lenne, akkor azt mondom, hogy rendben, annyi még belefér, még a nyomasztó érzést is valószínűleg jobban átéreztem volna, de így csak nyűglődtem én is, és ezáltal az események lassú haladása is zavaróvá vált, főleg, hogy a film nagy részében értelmes és tartalmas párbeszédek se voltak, amivel legalább az érdeklődésemet fenn tudták volna tartani. A folytonos hörgés pedig csak még inkább rátett egy lapáttal…

Innentől spoiler-es:

 
Nem értem, hogyan voltak képesek John Fitzgerald-ra bízni Hugh Glass „utolsó óráinak” felügyelését. Mindenki nagyon jól tudta, hogy egy alattomos és számító féreg, mégis képesek voltak otthagyni vele, illetve egy (két) ártatlan „kisfiúval”. Szinte borítékolható volt, hogy pénz ide, pénz oda, tisztességtelen játékos létére „megoldja” majd valahogy a kényelmetlen helyzetet.
Sólyom (Glass fia) megölése a kialakult helyzetben mondhatni szükséges velejáró volt, de hogy utána miért nem végzett Glass-al is Fitzgerald, az számomra rejtély. Elvégre őt akarta eltenni láb alól, nem a fiát, és a srác megölése után ráadásul maradt is elég ideje rá, hiszen a kiskölyök (Jim) sokkal később ért vissza a táborhoz, végül mégis életben hagyta a pasit. Ez így logikátlan, de nagyon!
(Fitzgerald megfolytja Glass-t, a kiskölyöknek azt mondja, hogy a sebesüléseibe halt bele a pasi és mikor Sólyom visszaért, akkor mélységes fájdalmában elrohant az erdőbe, így ketten indulnak vissza a többiekhez. The end. – Legalábbis ez lett volna kézenfekvő és logikus, nem pedig az a káosz, amit Fitzgerald összehozott… No mindegy.)

Az apa-fia kapcsolat számomra túlságosan rideg volt, egyszer Glass arrogánsan leveszekedte a gyerek fejét (persze tanító jelleggel…), és nagyjából ennyi. Túl sok érzelmet nem mutattak egymás felé, ezzel pedig a gyerek megölése miatti nagyszabású bosszú hadjáratot sem alapozták meg túlzottan.


Összességében nekem túlságosan nyögvenyelős és fárasztó volt a történet, a színészi játékát pedig egyedül talán Fitzgerald-nak tudtam értékelni, ő kellőképpen kiváltotta az ellenszenvemet a gusztustalan stílusával, míg a többiek leginkább "jelentéktelenek" voltak. Leo-nak pedig ezúttal nem volt túl sok gondja a szövegkönyv megtanulásával: hhhrrrrrrr...

Filmnézés ideje: 2016. június 14.
 

2016. június 6., hétfő

Angry Birds - A film (2016)

★★★★★★★★☆☆

Szóval van ez a felhajtás. Mindenki Angry Birds-özik a mobilján, a szupermarketek polcai roskadoznak a gömböc plüssöktől, lépten-nyomon szembetalálkoztam ezekkel a madarakkal, bár nem igazán értettem a rajongást.
Ráadásul a párom is elég "fanatikus" játékos, és nagyon szerette volna megnézni a játék alapján készült filmet is. Ma beadtam a derekamat. Úgy indultam neki az egésznek, hogy ha a foghúzást sikerül túlélnem (bár baromira fáj), akkor talán ezt a hülyeséget is átvészelem valahogy. Mivel az elvárásomat igen alacsonyra helyeztem és úgy véltem, hogy bizonyára hatalmas és fárasztó baromságot kapok eredménynek, ezért örömmel fogadtam a kellemes csalódást, ugyanis a film egész ügyesen elszórakoztatta gyermeki énemet.

A poénokon jóízűen tudtam nevetni, olykor hatalmas kacagásban törtem ki egy-egy jeleneten, a néhol ironikus, néhol szarkasztikus, olykor pedig csak szimplán undok beszólások nekem tetszettek, a történet vezetéséről pedig folyamatosan kaptam a felvilágosítást, így azzal sem volt gondom, hogy merre tart a mese, nekem megfelelt az alapsztori.
A madarak kellőképpen ki voltak dolgozva, a főbb szereplők játékokban megismert egyedi képességei (gyorsaság, robbanás, stb.) ügyesen köszöntek vissza és természetesen a grafikai megoldás is minőségi.

Mivel online néztük a filmet és a net néha akadozott, amíg vártuk, hogy tovább töltődjön a film, addig a párom mobilján volt szerencsém többféle Angry Birds játékot is kipróbálni. Bár egyszerű játéknak tűnik, volt olyan pálya, amin csak nagy nehézségek árán sikerült túljutnom, de nem hagytam magam, addig próbálkoztam, míg csak azért is megcsináltam. Elmondható tehát, hogy hamar magával tud ragadni a játék.
Nem, nem leszek rajongó, de most már legalább képbe kerültem.
Számomra mind a játék, mind a film kellemes kikapcsolódást nyújtott, érdemes volt mindkettővel megpróbálkoznom.

Megjegyzés: A páromnak annyira nem váltotta be a hozzá fűzött reményeit, ő mindössze 6 csillagra értékeli a filmes megvalósítást. A kedvelt játék alapján többet várt tőle, lehet, hogy ez a magasra helyezett léc a probléma...

Filmnézés ideje: 2016. június 6.

 

2016. május 8., vasárnap

Amerika kapitány: Polgárháború (2016)

★★★★★★★★★

Mindenki nagyon jól tudja, hogy egy Bosszúállók filmtől mit várjon: minőségi CGI-vel kivitelezett nagy horderejű akciójeleneteket, hatalmas pofonokat és látványos rombolást, iróniát (néha szarkazmust), valamint egy kicsit háttérbe szoruló történetvezetést. Ezt maximálisan hozta ez a rész is, teljesen meg lehetek elégedve a végeredménnyel.

Olykor már nem is tudtam (de igazából nem is nagyon érdekelt), hogy pontosan miért is gyepálják egymást a srácok, egyszerűen csak élveztem a harcot, és közben jókat nevettem azon, hogy nemcsak a kezükkel, de a szájukkal is vívták a küzdelmet, hiszen folyamatosan repkedtek a beszólogatások, egymás piszkálása és kiosztása. És ezzel a vicceskedéssel nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy még inkább megkedveljem a filmet, mert nemcsak sima akciójelenetek tömkelegét kaptam - hiszen azzal csak a pasiknak kedveztek volna -, hanem jópofa humort is. Néhány beszólás maradandó maradt. :D

Minden színész, a régiek és az újak is kifogástalan alakítást nyújtottak, szóval ezen a téren sem volt problémám a filmmel.

Innentől spoiler-es:

A film elején ugyebár lecseszik a Bosszúállókat, hogy már megint mindent leromboltak maguk körül, miközben éppen egy ügyön dolgoztak. Az már pusztán részletkérdés, hogy egy kémiai fegyver elrablását akadályozták meg, amivel milliókat lehetett volna megölni, hiszen így is meghalt pár ember (de ezen lépjünk túl, illetve azon is, hogy ezt a kémiai fegyvert végül fél másodperc alatt elfelejtettük...), szóval bármi jót tesznek, az úgyis rosszul sül el, tehát "bébiszitter" kell melléjük.
Ezt néhányan ellenzik, néhányan támogatják, ez a fő konfliktus, ami szerintem simán megoldható lett volna, ha nyugodtan leülnek és normálisan megbeszélik a dolgokat... De akkor nem ők lennének a Bosszúállók... Heves vérmérsékletük ezúttal is fontos szerepet játszik a bonyodalom kibontakozásában, így elmondható, hogy a korábbi filmekhez méltó és - többé-kevésbé - karakterhű maradt a film.
Néhány ellenző, illetve néhány támogató személye előtt azonban értetlenül álltam, pont arra számítottam, hogy sok esetben fordított felállás lesz, főleg a két vezért illetően...

Nézzük a két csoportot:

A kormányzati szerv irányítását ellenzők csapata:

Amerika kapitány, Sólyomszem, Sólyom, Skarlát Boszorkány, Tél Katonája (Bucky), Hangya
A kormányzati szerv irányítását támogatók csapata:
Vasember, Vízió, Pókember, Fekete Özvegy Hadigép, Fekete párduc
Hogy én melyik csapatba tartozom? Talán inkább az ellenzők közé, ugyanis a jó ügyért harcolnak olyanok ellen, akik semmilyen eszköztől nem riadnak vissza. Természetes, hogy a küzdelmük áldozatokkal jár, de sokkal kevesebbel, mintha nem lépnének semmit. Attól, hogy irányítás és ellenőrzés alá vonják őket, ugyanúgy szembe kell szállniuk a rossz fiúkkal, tehát nem értem, hogy miért akarják ennyire "felügyelni" őket, ha a felesleges vérontás, rombolás ezzel se lesz elkerülhetetlen. Ha pedig nem engedik nekik, hogy közbelépjenek, akkor nincs is értelme a Bosszúállóknak...
Érdekes módon azonban nem jutott eszembe drukkolni egyik csapatnak se, mert úgy voltam vele, hogy valahogy muszáj lesz megoldaniuk a nézeteltéréseiket, ha tényleg Bosszúállók akarnak maradni. Ők így együtt kell, hogy maradjanak, súrlódások ide, pofonok oda, mert ha nem, akkor komoly gondjai lesznek mindenkinek.

Mivel a vezetés sérelmezte a pusztítást, amit az egyes akcióik során véghezvittek, ezért a Bosszúállók a nagy harcot egy kiürített reptéren folytatták le, így egy szavuk nem lehetett a fejeseknek, hiszen emberáldozatot nem követelt a "bandázásuk", talán csak néhány repülőgép, illetve épületrész esett áldozatul, ami a korábbiakhoz képest elenyésző veszteség. Még hogy nem figyelnek oda arra, amit mondanak nekik... XD

Az a rész kicsit idétlenre sikerült, mikor Pókembert és Hangyát behozták, bár meg kell hagyni, legalább vicces volt mindkettejük felbukkanása. Hangya kicsit olyan volt, mint egy lelkes, farokcsóváló kiskutya, de rajongásban Pókember se maradt nagyon le tőle. Azonban nem volt kellőképpen megalapozva a beszervezésük, egyszerűen csak megjelentek, de hogy miért is álltak egyik, vagy másik oldalra, az nem igazán derült ki. Jöttek, mert hívták/hozták őket, így megvolt a 6-6 fő az "egyenlő" küzdelemhez, habár nekik senkivel nem volt semmi problémájuk. Sebaj, így legalább még több poént kaphattunk a bunyó alatt, ahol mindannyian brillírozhattak, tehát el kell ismernem, hogy - a kidolgozatlan sztori ellenére - jó húzás volt bevonni őket a csetepatéba.

Míg a Batman Superman ellen: Az igazság hajnala című filmben a fő bunyó kb. 3 perces volt, majd ráeszméltek, hogy az anyukájuk keresztneve ugyanaz, és azonnal le is pacsiztak, mint öribarik, addig jelen esetben maximálisan elégedett lehetek a "háborúval", mert kellőképpen hosszan tartott, amíg alaposan elnáspángolták egymást, mindenki osztott mindenkit, és a nagy összeborulás is lényegében csak "tűzszünet" lett, nem pedig sírva egymás nyakába borulás.

A fordulat a végén (miszerint Vasember szüleit Bucky ölte meg) kicsit váratlanul ért, pedig mivel kétszer is megmutatták már előtte a jelenetet, tudhattam volna, hogy valamit kezdeni akarnak vele, ez azonban meglepő volt.
Arra se lehet különösebb panaszom, hogy karcolások és ruhaszaggatás nélkül úszta volna meg mindenki, ugyanis ezúttal - a szokásostól eltérően - Bucky karja és Hadigép lábai bánták a csatározást, illetve Vasember és Amerika kapitány is több sebből vérzett. Végre úgy tűnik, hogy tényleg egymáshoz értek verekedés közben...

Filmnézés ideje: 2016. május 8.