2017. január 13., péntek

Rachel Ward: Nem enged a mélység

★★★★★☆☆☆☆☆

Nézegetve az értékeléseket, figyelembe véve, hogy egy jó ismerősöm ajánlotta nekem a könyvet, nagy reménnyel kezdtem bele a kötet olvasásába.

Biztos bennem van a hiba, de pár dolgot nem igazán szeretek olvasás közben, és mivel sajnos az írónő ebből kettőt is elkövetett a könyvében, amitől nehezen tudok eltekinteni, ezért nem sikerült túl pozitív értékelést írnom.

1) A kötet tele van tőmondatokkal. Alig találni benne olyan sort, amit ne szakítana meg egy pont, és mivel nem gördülékenyen fejezi ki magát, hanem szinte csak tényközlő mondatokat halmoz fel az írónő, ezzel folyamatosan megakaszt az olvasásban, ami számomra elég zavaró. Lehet, hogy valakinek ez a fajta kifejezésmód hozzá tartozik a nyomasztó légkör megteremtéséhez, de én úgy vagyok vele, hogy a szépen megfogalmazott körmondatokkal jobban el tudják érni, hogy gombóc legyen a torkomban, és a gyomrom pici labdává zsugorodjon az feszültség hatására.
Ez volt az első olvasásom Rachel Ward-tól, és nem tudom, hogy csak ezt a történetét pakolta-e tele az említett tőmondatokkal, vagy mindet, de ha ilyen az írónő stílusa, akkor nagyon valószínű, hogy egyben az utolsó olvasásom is lesz tőle.

2) A történetvezetés a furcsa stílus ellenére kezdetben egész szimpatikus volt, ezért kitartottam és bíztam benne, hogy egy jól elhelyezett fordulat hatására lefejelem majd az asztalt, vagy legalább heves szívdobogást vált ki belőlem a történet.
Sajnos azonban a lehető legrosszabb irányt vette a sztori, ugyanis átcsapott csöpögős szerelmi történetbe, ahol minden csak az adott lányról szólt. A kissrác összes gondolata kimerült a lány iránt érzett szerelemben, az érte való folyamatos aggódásban. Innentől már túlzottan is kiszámíthatóvá vált a történet, csalódottan vettem tudomásul, hogy a folytatásban sem fogok mást kapni csak vizet, vizet és vizet, ráadásnak pedig szerelmet, tehát semmi egyedi elképzelést nem tudott az írónő felmutatni.
Míg másokra nyomasztóan és borzongatóan hatott, addig én egy idő után belefáradtam és irritált, hogy minden a vízzel, a halott bátyjától való rettegéssel és a lánnyal kapcsolatos, semmi mással nem „színezte ki” az írónő a történetet, csak ezekkel a motívumokkal.

Carl karaktere unszimpatikus volt, sem a múltbéli arrogáns és tolvaj énjét, sem az amnéziás rettegő énjét nem sikerült megkedvelnem, így semmiféle együttérzést nem tudott kiváltani belőlem. Nem állítom, hogy drukkoltam volna neki, hogy rájöjjön a múltbéli eseményekre, a miértekre és az okokra, de annak azért örültem, hogy legalább a puzzle darabkái végül a helyükre kerültek és kitisztult a kép.

Neisha közömbös maradt számomra, nem tudom, hogy mit evett rajta a testvérpár, én semmi szeretnivalót nem találtam rajta. Nem kimondottan csinos, nincs jó beszélőkéje, nem is különleges, éppen ezért is elfogadhatatlan számomra, hogy ölre mentek érte a srácok.

Rob viselkedése és stílusa volt talán a leginkább elítélendő, visszataszító és bicskanyitogató. Ha valaki már fiatal korában ilyen, akkor gyanítom, hogy felnőttként se lesz belőle jó ember. Ugyan nem illik azt mondani, hogy Rob megérdemelte a halált, de mindenesetre „jól állt neki” és legalább eggyel kevesebb bűnöző szaladgál Rachel Ward esőáztatta utcáin.

A fentieken túlmenően a kötet végkifejlete se tetszett túlzottan. Nem tudom, hogy a YA minősítés miatt nem merte meglépni az írónő azt, ami kézenfekvő lett volna, vagy alaphangon is ez volt az elképzelése befejezésnek.

A tőmondatos stílus, a nem túl érdekes és változatos történetvezetés, a megkedvelhetetlen karakterek ötvözésével fokozatosan egyre jobban elment a kedvem az olvasástól, nehezen tolerálom ugyanis a negatív elemek halmozását, amiből ezúttal kijutott rendesen.

Olvasás ideje: 2017. január 8. - 2017. január 11.