2016. július 20., szerda

Jégkorszak 5 - A nagy bumm (2016)

★★★★★★☆☆☆☆

Mikor megláttam július 16-án, hogy már július 14-től vetítik a mozik a Jégkorszak sorozat legújabb részét, azonnal leszerveztem egy vasárnapi mozizást. Nagy izgalommal vártam az új kalandot, azonban legnagyobb sajnálatomra vegyes érzelmeket váltott ki belőlem az 5. rész.

Úgy vagyok vele, hogyha valami nagyon el van találva, akkor jöjjön a második rész. Ha az is hozza a szintet, akkor a harmadik rész és így tovább addig, míg beváltja a hozzá fűzött reményeket, „van új a nap alatt” és megvan a „hűha” érzés.

Jelen esetben viszont úgy érzem, hogy a készítőknek már nem voltak ütős és vicces ötleteik, a sztori nem egy „nagy bumm”, a „mondanivalót” pedig olyan szinten a számba rágták, hogy én kérek elnézést a gyerekektől is.

És ha már a gyerekeknél járunk: míg az 1-4. részek többé-kevésbé a felnőtteknek is szóltak és a nagyobb korosztály számára is élvezhetőek maradtak, addig ez a rész szerintem kimondottan a gyerekeket célozta meg, túlságosan „színesnek” és „sziruposnak” érzem.
Lehet, hogy egy kicsit kevesebb „szerelem” is elég lett volna a történetbe, mert így eléggé emlékeztetett az elcseszett csöpögős romantikus filmekre, ami nagyon zavar.

Innentől spoiler-es:

Már a kezdetektől éreztem, hogy valami nem stimmel, de mikor eljutottunk a lila meteorban élő csilli-villi unikornishoz, nyuszikához és cseppet debil lámához (akik ráadásul több száz évesek voltak…), és rám zúdítottak egy „tökéletes álomvilágot”, már nem tudtam, hogy melyik arckifejezésemet használjam a rosszallásom kifejezésére, a szemforgatást, a fintorgást, a sóhajtozást, vagy a homlokráncolást…

Ráadásul a gonosznak szánt dínó madarak is olyan gyorsan álltak át a rossz oldalról a jó oldalra, hogy azt a sebességet még a kengyelfutó gyalogkakukk is megirigyelte volna. Nem emlékszem, hogy az előző részekben a gáncsoskodó szereplők mikor voltak ennyire puhányok. Szerintem az esetek döntő többségében hűek maradtak a karakterükhöz, nem úgy mint most, bár már elég távoliak az emlékeim.

A fő karakterek is egyre inkább azt az érzetet keltették, hogy minden szép és jó, minden tökéletes, mindenki megtalálja a párját, mindenki boldog és ha baj van, akkor együtt minden akadályt le tudnak győzni, de könyörgöm, a mai fiatalokat ezzel már nem hiszem, hogy meg lehetne etetni, főleg úgy nem, hogy még a gonosz karakterek se hatékonyak és félelmetesek, hanem csak dísznek vannak (az amúgy is túlcsicsázott környezetben).

Ezúttal talán a legszimpatikusabb Buck, a menyét karaktere volt, aki végig jó fej tudott lenni, és ügyesen irányította a csapatot is. A nagyi és a tesók nem voltak nagyon hangsúlyosak, de legalább hozták a formájukat, bár az oposszumok néha fárasztóak és túlzottan idióták tudnak lenni.
Motkány ezúttal is kitartóan elbénázta a makkot, de ötödszörre már kicsit unalmas volt számomra és nem tudtam szívből nevetni az esetlenségén.

Arról inkább már nem is beszélek, hogy ezúttal a film milyen logikátlanságokat, fizikai érdekességeket tartalmazott, kicsit (nagyon) elrugaszkodtunk a valóságtól, amit megint csak nem tudok hova tenni.

Összességében csak a gyerekeknek javaslom megnézni ezt a filmet, őket biztos jól elszórakoztatja majd, a nagyobbak meg addig fagyizzanak egyet valahol.

Filmnézés ideje: 2016. július 17.