2016. március 11., péntek

Takami Kósun: Battle Royale

★★★★★★★☆☆☆

Eleinte egy kicsit ódzkodtam ettől a könyvtől, mert tudtam jól, hogy sokakhoz hasonlóan számomra is elég nagy kihívást fog jelenteni a rengeteg megjegyezhetetlen névre való odafigyelés, sőt, biztos voltam benne, hogy azt se fogom tudni, hogy az illető fiú-e, vagy lány, ha az író (esetleg a fordító) nem segít rajtam. Legnagyobb örömömre a nemeket eleinte mindenhol az illetők neve mellé írták (a sorszámukkal együtt, aminek viszont nem látom túl sok értelmét), és a későbbiekben is rendszerint egyértelmű volt hogy fiú, vagy lány a karakter. Ettől függetlenül azért néha meggyűlt a bajom egy-egy diákkal, hogy vajon ez most akkor ki is lehet, mivel az író nem elég, hogy 42 szereplővel boldogított, néha a vezetéknevén, néha a keresztnevén hívta a srácokat, tehát máris 84 kacifántos névre rúg a nevek listája. Ettől a kis koncentrációs gyakorlattól eltekintve végül is egész jól elboldogultam a karakterekkel, hála a rendszeres ismételgetésnek, amit ezúttal inkább nem írnék a könyv rovására.

Bármennyire is borzalmas az alaptörténet, mégis megfogott benne valami. Érdekes volt nyomon követni, hogy kiből mit váltott ki ez a "játék", mennyire sokféle reakcióval találkozhattam. Jól érzékeltette az író, hogy mennyire különbözően tudnak az emberek kezelni egy ilyen komoly helyzetet. A karakterek pedig végig hűek maradtak önmagukhoz, hogy passzívak, vagy inkább akvak lesznek az életben maradásért vívott küzdelemben.

Innentől spoiler-es:

A könyv felépítése egy idő után nagyon könnyen kiszámíthatóvá vált, hiszen Súja, Noriko és Kavada személyében megkaptuk az egyik fő vezérszálat, egy másikban Sindzsi és Jutaka kettősét követhettük nyomon, míg két visszatérő motívumként Szóma Micukó és Kirijama ámokfutásának lehettünk részesei. Ezen kívül, ha újabb szereplők fejezetéhez értünk, akkor szinte 100% volt, hogy még abban a fejezetben (vagy legalábbis nagyon hamar) meghal(nak) az illető(k). A két vezérszálat, a két önkéntes gyilkológépet és a többi önálló kis részt szerintem elég jól váltogatta az író, így legalább nem vált olyan unalmassá a történet, mint amennyire az lehetett volna, ha csak a Sújáékkal kapcsolatos eseményeket követjük figyelemmel.
Ugyanis a főszereplő hármas nem igazán csinált mást, minthogy elbújt és beszélgetett. Ezzel nem igazán tudták volna fenntartani az érdeklődésemet több mint 700 oldalon keresztül...

Legszívesebben Sindzsi ügyködését szerettem olvasni, kellőképpen elszánt, talpraesett és okos srác volt, sajnáltam, hogy végül nem jött össze neki.
Emellett Szóma Micukó felbukkanásait fogadtam gonosz mosollyal, mert tudtam, hogy milyen kis szemétláda a csaj, tudtam, hogy kaján vigyorral a száján csinál ki mindenkit, ráadásul még csipkelődik és élcelődik is mindeközben. Míg Kirijamát csak egy kegyetlen és kíméletlen gyilkológépnek tekintem a módszere és a viselkedése miatt, addig Micukót - aki lényegében ugyanazt csinálta - a könnyed és szertelen viselkedése miatt már majdnemhogy meg is tudtam kedvelni.

Volt pár részlet, amin kicsit megakadtam.
- Például, hogy a lányok közül miért voltak ennyien - titokban - beleszerelmesedve Sújába. Teljesen átlagos srác, sem a stílusa, sem a külseje, sem a viselkedése nem indokolja, hogy ilyen sokan rajongjanak érte.
- Ezen kívül a "szerelmes párocskák" is furcsán hatottak, főleg, hogy hogyan végződtek a "románcok". Az egyik párocska öngyilkos lett, a másiknál a srác akarta megölni a csajt, a harmadiknál a csaj akarta megölni a srácot, a negyediknél pedig miután a fiú végigkutatta a szigetet a lány után, az nem érti az egészet. Miért most jött rá mindenkire, hogy szerelmet valljon? Nem volt jobb dolguk ennél egy véres játszma kellős közepén?
- Az addig rendben van, hogy fegyvereket is kaptak a diákok, de felmerül bennem a kérdés, hogy egyrészt miért ilyen sokat, másrészt miért kaptak hozzá annyi töltényt, ami egy hadseregnek is elég lenne? Ugyanis Kirijama a két napot végiglövöldözte a géppuskájával, de az csak nem akart kifogyni. Emellett a végjátéknál Kavadáék saját bevallásuk szerint is 250-300 töltényt eresztettek bele a Kirijamát rejtő autóba. Honnan vettek ennyi töltényt? És mégis ki tudta magával cipelni azt a nem kis súlyt? A sérült Noriko, aki folyton újratöltötte a tárakat? Jó vicc lenne...
- És ha már a kocsi szitává lövésénél tartunk, mégis hogyan volt képes Kirijama túlélni ezt a golyózáport? A 250-300 lövedéknek köszönhetően valószínűleg több volt a lyuk a kocsin, mint kasztni, rajta pedig csak egy golyóálló mellény volt. Tehát a fejét, karjait és lábait nem védte semmi, mégse esett rajta egyetlen karcolás se. Bár, ha azt veszem, hogy ez a golyóálló mellény még attól is megvédte, hogy darabokra szakadjon a raktárépület felrobbantásakor, akkor valóban masszív darab lehetett...

- Nagyon-nagyon furcsán vette ki magát, hogy bár Kirijama nyakon lőtte Kavadát, annak úgy tűnt, hogy nincs semmi baja, lezavarta a kötelező nyertes-interjút, bájcseverészett Szakamocsival a hajón, majd Sújának is leadta a tananyagot a hajóvezetés rejtelmeiről és csak utána halt meg, egyik pillanatról a másikra. Mindeközben pedig semmi jele nem volt, hogy gyengülne, vagy hogy egyáltalán ténylegesen megsérült volna.

Míg a könyv végig ugyanolyan nyugodt tempót diktált, és olyan érzésem volt, hogy egyenletes ütemben, egyfajta állandóságot követve lassan haladunk, addig a történetvezetésben a végjátékot tekintve újított az író. Már a raktárrobbantós és világítótornyos eseményeknél feltűnt, hogy valamennyire belendültünk végre, de igazán csak az akciófilmekbe illő kocsis üldözéskor és gül a hajó személyzetének kiiktatásakor éreztem a lüktetést, az erőt. Szerintem ekkorra tetszett meg az írónak a saját műve és innentől kezdve élvezte az írást, ami valljuk be őszintén, kicsit késő már. (Gondolom azért volt eleinte óvatos, mert mindössze csak 15 éves megszeppent diákokról van szó, de mivel tudjuk jól, hogy voltak olyanok, akik belementek a játékba, ezért talán bátrabban hozzányúlhatott volna az eseményvezetéshez.)

Bár nem szoktam a könyv borítójával és egyéb külső jellemzőivel foglalkozni, ezúttal nem tudok elmenni amellett, hogy mennyi pluszt kaptam ezeknek köszönhetően. 
A belső borítón összefoglalták a tiltott zónákat és kaptam egy térképet is, ami akár még segíthetett is volna az eligazodásban és a jobb nyomon követésben, ha nem lett volna ennyire elnagyolt, így csak érdekességnek tudom tekinteni.
A fiúk és a lányok névsora is ötletes volt, így ha megakadtam, elég volt előre lapozni egy kis segítségért.
A bal felső sarkokban látható túlélő számláló is remek elgondolás, bár részben ennek köszönhetően simán elspoilereztem magamnak, hogy 2 fő marad a legvégén, bár, hogy ez az epilógus volt, arra csak a végigolvasás során jöttem rá. Sebaj, ez az én hibám, a készítők csak jót akartak, amit díjazok. És azért még így is meglepő (és élvezhető) maradt a fordulat a legvégén.
A játékszakaszok rajzai, a csillagszóróhoz hasonló minta a lapok tetején, a fejezetek csillagozása is csak még inkább a könyv egyediségét hangsúlyozta.

Számomra így is kellőképpen érdekfeszítő olvasmány volt a könyv, azonban még érdekesebbé és izgalmasabbá lehetett volna tenni az eseményeket azzal, ha mondjuk a tiltott zónák azok is maradnak...

Olvasás ideje: 2016. február 24. -  2016. március 8.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése