★★★★★★☆☆☆☆
Spoiler-es értékelés
Utolsó figyelmeztetés! Szerintem az összes létező spoilert lelövöm, szóval ha el akarod olvasni a könyvet, akkor nem akarod elolvasni az értékelésemet…
Most vagy én vagyok rosszul bekötve, vagy a sok lelkendező értékelés hatására többet vártam a kelleténél ettől a könyvtől, de sajnos nem azt kaptam, amire számítottam.
Nem tudom, hogy az angol nyelvű verzió is ilyen volt-e, vagy csak a fordítás sikerült némiképp félre, esetleg direkt ilyen a nyelvezete, mert fiataloknak szánják, de nekem túlságosan „egyszerűnek”, leginkább olyan „semmilyennek” tűnt az egész.
A történet nagyon lassan indult be, csak a sok pozitív értékelés hatására küzdöttem magam végig ezen az unalmasnak mondható részen, remélve a legjobbakat. Mindig is érdekeltek a labirintusok, olyan különlegesnek érzem ezeket az építményeket, de az író egyáltalán nem tette olyan érdekessé, mint amit ki lehetett volna hozni egy ilyen témából, helyszínből.
A főszereplő (Thomas) gondolatai fárasztóak voltak és leginkább zavartak, egyáltalán nem lett szimpatikus számomra. Az egyik pillanatban még elzavarja a haverkodó tisztársát, mondván, hogy neki nincs szüksége barátra, majd nemsokára már azon elmélkedik, hogy lehet, hogy ő lesz az egyetlen barátom itt… Nekem az ilyen gondolatmenetek sántítanak.
A többi karakter is teljesen semleges maradt számomra, senkit sem sikerült megkedvelnem, vagy megutálnom. A párbeszédek semmitmondóak voltak és mivel Thomasnak sem sikerült sok információt kihúznia a társaiból, számomra is rengeteg kérdés megválaszolatlan maradt. Rendben, hogy „agymosottak” és bizalmatlanok a Zöldfüllel, de akkor is két éve már a Tisztáson voltak, némi infót azért csak magukra kellett szedniük és érthetetlen, hogy miért titkolóztak ennyire.
Reméltem, hogy a lány felbukkanása legalább felkavarja egy kicsit az állóvizet, de nem történt semmi, napokig kómában feküdt, aminek nem láttam semmi értelmét. Vagyis mégis volt valami értelme. Addig legalább nem zavart az arrogáns, idegesítő stílusú dumájával. Számomra ő lett a legunszimpatikusabb személy.
A könyv nagyjából felénél végre kezdtek felpörögni az események, de még így sem mondhatom, hogy sok mindenen rágtam volna tövig a körmeimet, főleg, hogy a labirintus falai éjszakára bezárultak, így biztonságban voltak a srácok.
Mikor Thomas és két társa „kizáródott” egyik éjszaka a Siratókkal együtt az útvesztőbe, akkor is nagyon egyszerűen legyőzték a szörnyeket, ennél a jelenetnél sem pisiltem össze magam félelmemben. És még csak azt sem mondhatom, hogy meglepődtem, hogy túlélték az éjszakát (amire addig még nem volt példa), eléggé kiszámítható a történet menete.
Ja, és Thomas Futár akart lenni… …és az is lett. Meglepődünk? Neeem…
Thomas szinte folyamatosan csak Minhoval beszélgetett a labirintusról, a középen lévő Tisztásról és a körülötte lévő 8 zónáról (és csak Minho zónáját járták be), a többi Futár érdekes módon soha nem volt sehol, hogy megvitassák a dolgokat, ők is meséljenek a saját zónáikról, de végül is minek is fecsérelték volna a szót ilyenekre, mikor a kijárat „tök véletlenül” pont abból a zónából nyílt, amelyik Minhoé volt.
A történet lezárása sem hozta meg számomra a várva várt asztalfejelést, sehol egy jól elhelyezett fordulat, sehol a nagy meglepetés, bár lehet, hogy csak unalmamban átsiklottam a lényegi részeket.
Chuck halála béna és értelmetlen volt, azt a jelenetet egyszerűen nem tudom hova tenni.
Egyébként furcsállom, hogy azok az Alkotók, akik képesek megtervezni, megépíteni egy ilyen labirintust, egy ilyen tesztnek vetik alá a fiúkat (ergo van azért egy kis eszük), nem képesek megakadályozni, vagy egyáltalán észrevenni, hogy megtámadják őket, és minő „véletlen” pont akkor, amikor a fiatalok kitörtek a labirintusból.
Mindenesetre várom a mozifilmet, hátha jobban sikerült megvalósítani a filmet, mint megírni a könyvet…
Olvasás ideje: 2014. július 17. - 2014. július 23.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése