★★★★★★★★★★
Az egyik kedvenc filmem, részben azért, mert "én" vagyok a főszereplő. De komolyan. Még Szirmai is megmondta, hogy "Mila Kunis egy szerethető és jó színésznő, még akkor is, ha olyan a hangja, mint egy felajzott vízilónak". Ennyi. XD
A nyitójelenet nagyon furfangos volt, alaposan félrevezettek minket és be kell valljam, nagyon jól csinálták, megadták az alaphangulatát a filmnek. Az ilyen ötletekre vevő vagyok. :D
Jamie egy nagyszájú, éles eszű, folyton pörgős és csipkelődős vagány csajszi és Dylan-ben olyan pasira talált, aki nemcsak, hogy veszi a poénjait, de remekül passzol hozzá minden szempontból. Jamie folyamatosan húzza Dylan-t, beszólogat neki, és kiosztja, ami bejön a srácnak és jól érzik magukat egymással. A beszélgetéseiken mindig jókat mosolyogtam. Az már csak hab a tortán, hogy a szexben is összeillenek. Tökéletes párt alkotnak, annak ellenére, hogy ők csak "barátok".
Nem akarok nagyképűnek tűnni, de én is hasonló karakter vagyok, mint Jamie, csak kicsit visszafogottabb kiadásban. De az tény, hogy imádom hallani a hangomat, folyton beszólogatok és egy kicsit dilis vagyok. A páromat is ezekkel a tulajdonságaimmal (no meg persze a víziló fenekemmel) fogtam meg. :D
Kezdetben a szexjelenetek inkább viccesek és komolytalanok voltak, ezzel is jelezve, hogy ez csak szórakozás, azonban amikor Dylan apukájának házában voltak, ott már előjöttek az érzelmek és ekkor már két szerelmes szeretkezését láthattuk, nem csak egy sima kufircolást. Ez a különbség nagyon jól érzékeltette, hogy megváltoztak a dolgok és már valami többről van szó.
És itt kezdődtek a problémák. A pasik szerint a nők túlságosan érzékenyek, a nők szerint a pasik túl érzéketlenek. Ezen nem igazán tud egyik nem se változtatni, azonban míg a nők felvállalják ezt, addig a pasik inkább tagadnak, menekülnek és megbántják a nőket, pedig sokkal könnyebb lenne bevallani maguknak, hogy valóban beleszerettek a nőbe. Azt hiszik, hogy ettől mások gyengének látják őket, pedig nem is. Nem szégyen, hogy nekik is vannak érzéseik, legalább egyszer végre nem a legkedvencebb testrészük irányítaná őket... Erre jelen esetben Dylan édesapja világított rá, amit köszönök neki. Mindenkinek kéne egy ilyen apuka.
A film teljesen életszerű, nem kaptunk felesleges rózsaszín ködös gügyögést, csakis nyílt szókimondást és ez tetszik. A két főszereplő között teljes volt az összhang, nagyon összeillenek.
A mellékszereplők is mind szerethetőek. Dylan húga, Annie nagyon jó fej és tökéletesen látja a helyzetet, próbálja a testvérét ráébreszteni a nyilvánvalóra és mindezt nagyon szimpatikusan csinálja, kedvelem. Jamie anyja, Lorna bár soha nem teljesen tiszta és megragadt a 70-es években, mindig a megfelelő időzítéssel ejti el a poénokat, jókat mosolyogtam rajta, ahogy oltogatta a lányát.
A flashmoboknak külön örültem, imádom az ilyen táncos eseményeket, mindig mosolyt csalnak az arcomra. Szívesen beállnék én is közéjük és bolondoznék velük. (Én is szerettem volna összehozni egyet, már megvolt a koreográfia, jó néhány jelentkező táncos és az egyen pólók is, de valahogy a legtöbbjükből hiányzott az elszántság, és a hangosítás is problémákat okozott, így végül lefújtam.)
És akkor én most befejezem az áradozást, mert már éppen eléggé fényeztem a filmet, amit szerintem meg is érdemel. Nézd meg te is, szerintem tetszeni fog. :D
Filmnézés ideje: 2015. szeptember 16. (újranézés)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése