Ezt az értékelést még 2012. április elején írtam Sansa-nak:
Nagyon bejött ez a „visszaemlékezős” megoldás, és bár jobban belegondolva tényleg kiegészítő kötet, attól függetlenül a sorozat önálló köteteként is nagyon szépen megállná a helyét. Egy kicsit úgy éreztem magam, mintha bennfentes lennék én is, és olyan kulisszatitkokat tudhatok meg, melyeket senki más. Szeretem, mikor bepillantást nyerhetek a szereplők életébe, hogy egy másik oldalról is megszemlélhetem az eseményeket.
Tetszett az elgondolás, hogy a három interjúalany előbb beszélget a papnővel, megismerjük egy kicsit őket, felvezetik, hogy miről fognak mesélni, majd pedig belecsöppenünk a múltba, amit már nem az adott illető mesél el, hanem a történetben részt vevő személyek mindegyikének szemszögéből láthatjuk az eseményeket. Ha esetleg ezeket az emlékeket is csak az elbeszélő szemszögéből követtük volna, az szerintem nem lett volna ilyen élvezetes és nem is tudhattunk volna meg ennyi információt.
Örültem volna, ha többször „gondolkodhattam” volna Nekhti buksijával, mert akkor még jobban átérezhettem volna azt, amit egy-egy adott szituációban ő érez. Akkor talán azt is megértettem volna, hogy miért nem beszélt soha senkivel…
Innentől spoiler-es:
Nagyon jó részeket ragadtál meg és meséltél el, többek között pont azokra tértél ki, amik engem is foglalkoztattak (például, hogy milyen volt Williams mellett az élete, hogyan hozták el tőle), illetve érdekességekkel is megajándékoztál (úgymint, hogy lezuhantak az erdőben, majdnem kinyírta Ma’at egyik pasiját, vagy hogy találkozott az apukájával). Az összes történet különleges volt és nagyon tetszett, szépen elmesélte Nekhti életének történéseit.
Mikor „bedrogoztad” Nekhti-t, az elég furcsa fordulat volt. Hogy őszinte legyek, kicsit olyan érzésem támadt, mintha egy totál idiótát csináltál volna belőle… Nekem legalábbis nem nagyon jött be az a műsor, amit lenyomott a verseny előtt. Fényképhez pózol, meg flörtöl és barátságos stílusban beszélget? Basszus, ne már! Oké, hogy a szer mindent elfeledtetett vele, nem voltak ott a nyomasztó gondolatok a buksijában, de ez akkor is durva húzás volt részedről. A gondolatok, érzelmek sokszor már szinte fizikai fájdalmat tudnak okozni, és mindenki menekülni akar az iszonyatos emlékek elől, de az, hogy Nekhti ezzel a módszerrel próbálta meg kitörölni őket, mert úgy gondolta, nincs más megoldás, számomra elfogadhatatlan.
Soha, még csak hasonló helyzetbe se kerültem, nem is tudom rendesen átérezni ezt a szenvedést, de hiszem, hogy lenne más megoldás is, mint a teljes bezárkózás, vagy mesterséges felejtés. Nekhti sajnos egyáltalán nem jó módszerekkel próbálja meg túltenni magát a történteken. Mondjuk úgy, hogy a „bedrogozással”, az örökös „öntudatlan” részegséggel, az öngyilkossági kísérletekkel a „könnyebb” utat akarja választani, amivel még inkább csak tönkre teszi magát. Nem szívesen lennék főhős a könyveidben…
Sajnáltam, hogy még akkor sem adtad meg neki az esélyt a gyógyulásra, mikor az apukájával találkozott. Jó volt olvasni róluk, hogy mennyire egymásra vannak hangolódva, Nekhti kicsit össze is szedte magát, már majdnem megnyílt, erre te az éppen csak az orra alá dugott lehetőséget – jó szokásodhoz híven – csúnyán elvetted tőle és ismét csak visszazártad az önmarcangoló börtönébe. Szerintem minden variáción végigmentél a gyógyulás lehetőségének keresése során, de már az elején mindet halálra is ítélted, bármit is csináljon Nekhti, nem szabadulhat.
A történetek közül leginkább az fogott meg, mikor Nekhti és Kemt beszakadtak az erdőben az eltemetett városba. Izgalmas volt egy ilyen „titkos” helyen bolyongani velük, a kiút keresése közben felfedezni a múltat… Mivel tudtam, hogy úgyis túlélik ezt a kalandot, ezért nagyon nem tudtam aggódni értük, inkább csak kíváncsian figyeltem az események alakulását.
Volt egy rész, amikor akaratlanul is párhuzamot vontam a Forradások és a Harry Potter sorozat között. Ez pedig a vadászat volt. Míg Harry Potter seprűnyélen repkedve kereste az aranycikeszt, addig Nekhti-ék egy Ventin nyergébe pattanva száguldoznak a robot után. De azért meg kell hagyni, hogy ez remek ötlet volt, sikerült megtalálnod azt a sportot, ami illik ehhez a világhoz.
Az az igazság, hogy az összes főbb szereplő (Williams kivételével) szerethető számomra.
Például tökre bírom, ahogy Ma’at a pasikat az ujja köré csavarja (annak ellenére, hogy utána vihargyorsan dobja is őket). Főleg az a jelenet tetszett, mikor a betörőt cibálta az ágyába, holott tutira tudta, hogy mi a helyzet. Olyan jót nevettem rajta.
A stílusod változatlanul tökéletes, a leírásaid olvastatják magukat, a karakterek jól felépítettek és kidolgozottak, szépen összeszedett és ötletes a történet, nincsenek következetlenségek, a beszélgetésekben és a gondolatokban élvezet elmerülni. Hibátlan!
Olvasás ideje: 2012
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése