Kísértetek (2011)

★★★★★★★☆☆☆

A komor, sötét színvilág is sokat hozzáad ahhoz, hogy kellőképpen nyomasztó legyen a film, azonban még így se mondanám horrornak. A lélektani hatás megvolt, de a rettegés nem igazán.
(Valószínűleg akkor azonnal félelem futott volna végig rajtam, ha Maud nem lett volna ennyire átlagos és szürke, hanem mondjuk a Harry Potterből jól ismert rózsaszín rucit ölti magára és ugyanazt a visszataszító stílusát veszi elő...)

Innentől spoiler-es:

A fényképekkel több probléma is van. A film elején mutatott osztályképeken látható homályos kisfiút azzal magyarázzák, hogy a gyerek átfut a másik oldalra az exponálás alatt, azonban látszik, hogy a fiú teljesen egyenesen áll, kihúzva magát, semmilyen futó, vagy egyéb mozdulatot nem csinál. (Egyébként honnan vették, hogy a másik oldalon állt, és átfutott? Nem állhatott csak simán ott, és billegett mondjuk ide-oda, hogy homályos legyen?)
Azon a képen pedig, amit később a nő készít, éppen hanyatt esik, azonban - ahogy a párom rámutatott - tökéletesen éles az alakja, míg a sarokban mozdulatlanul álló kisfiú ismét csak tökre homályos.
Ennek fényében az sokkal kézenfekvőbb magyarázat lenne, hogy a holtak simán csak elmosódottan látszódnak, és nem kezdenek mindenféle belemagyarázásba.

Ahogy Florence megfejtette a valódi bűntényt az profi munka volt, a nyomozáshoz használt módszerei zseniálisak voltak, mint ahogy a film elején látott csalóleleplezés is ügyes volt. Talpraesett és okos nő, de mint később kiderült, azért még őt is érhetik meglepetések, akármennyire is a realitás talaján áll.

A babaházas jelenetek elég borzongatóak voltak, főleg, hogy olyan eseményeket ábrázoltak, amelyek a nővel történtek meg és mások nem igazán tudtak róla. Viszont nem értettem, hogy a kis házikó miért vándorolt emeletről-emeletre, szerintem nyugodtan hagyhatták volna ugyanott, akkor is ijesztő lett volna.

Azt nem értettem, hogy Robert Mallory, a töritanár miért viselkedett idiótán, mikor Florence egy "igazi" szellem felkutatása miatt még az iskolában maradt. Inkább örülnie kellett volna, hogy ilyen kitartó a nő, és nem veszi félvállról a furcsa eseményeket.

Florence és Robert nagy egymásra találását feleslegesnek érzem, nem látom túl sok értelmét annak, hogy összehozták őket. Esetleg egy kis vonzalom és sóvárgás, titkos összenézések, a végén esetleg az egymás karjába omlás, az még belefért volna, de a szex semmiképpen nem illett a képbe.

Mikor Florence ráeszmél, hogy Tom csak szellem, azonban látja őt (ahogyan Maud is látja a fiút), az már őt is próbára tette és még számomra is nagy pofára esés volt. A korábbi jelenetek ennek fényében új értelmet nyertek, főleg, hogy kaptunk visszajátszásokat is megerősítésként.

A gyerekkori trauma, hogy Florence végignézte, ahogy az apja megölte az anyját (csak mert nem fiút szült neki), majd megölte a féltestvérét is véletlenül (éppen azt a fiút, akit a dajka szült neki), és végül végzett saját magával is, olyan mély nyomot hagyott benne, hogy semmire sem emlékezett. Sem az arcokra, sem a házra, sem semmi másra. Nehéz elképzelnem, hogy az emberi agy ilyesmire képes, bár való igaz, hogy ekkora megrázkódtatást valahogy fel kellett dolgoznia a kislánynak, és neki így volt a legkönnyebb, "felejtéssel". Ez a tagadás pedig remek alapot és hátteret szolgáltatott az eseményekhez és ahhoz, hogy minket, nézőket át tudjanak verni. Ebből is látszik, hogy milyen jól felépített a történetvezetés.

A film legvége tartogatott még egy csavart. Nem azt, hogy Maud megmérgezte magát és Florence-t is, hanem inkább az, hogy nem kaptunk arra választ, hogy végül Florence meghalt, vagy túlélte. Ez pedig egy igen gonosz húzás volt a készítők részéről.
(Azt pedig nem értem, hogy Tom és Maud hova tűntek. Tomot eddig is látta Florence, ezután pedig már Maud-ot is látnia kellett volna, ha követem a rendezők logikáját...)

Filmnézés ideje: 2015. december 25.