Sorsügynökség (2011)

★★★★★★★★☆☆

Legjobb tudomásom szerint a film Philip K. Dick Adjustment Team című novellájából készült. Mivel azonban a kötetet még nem olvastam, így nem tudom a kettőt összehasonlítani, eltéréseket keresni, vagy hibákat találni a történetben, csak és kizárólag a filmet értékelni.

Ennek fényében azt kell, hogy mondjam, érdekes az alaptörténet, a kivitelezéssel sem voltak különösebb gondjaim, jól felépített és követhető a film.
Matt Damon nem tartozik a kedvenc színészeim közé, ebben a filmben sem kedveltem meg jobban, de legalább nem volt zavaró az alakítása. Emily Blunt számomra teljesen átlagos és felejthető, bár a színészi játékával szerencsére nem volt gondom.
A mellékszereplők a funkciójukat rendesen betöltötték, az ügynökség tagjai kellőképpen igyekeztek gáncsoskodni, nem tűnt úgy, hogy csak feleslegesen lézengenének, szóval rendben volt velük minden.

Innentől spoiler-es:

David és Elise első találkozása a férfimosdóban egész jó lett volna, ha hirtelen el nem csattan az csók. Pár percnyi beszélgetés után egyszerűen így egymásnak esni - akár elrendezett, akár nem az eseménysor - hihetetlen és teljesen elrugaszkodott a valóságtól. Majd ráadásként hagyta kisétálni a nőt a mosdóból úgy, hogy még a nevét és a telefonszámát se kérte el. Ennek aztán így semmi értelme nem volt.

David talán egy kicsit könnyen viselte a helyzetet, mikor helyretették az ügynökök és megtudta, hogy nincsenek "véletlenek", hanem irányítottan halad a cél felé, amit szintén szándékosan tűztek ki elé. Engem szerintem kicsit érzékenyebben érintett és jobban megviselt volna, ha megtudom, hogy nincsen szabad akaratom, mert mindent úgy csinálok, ahogyan ezt a magasabb erők elvárják tőlem. Hiszen honnan is tudhatnák, hogy nekem az jobb lesz és boldogabb leszek? Attól még, hogy az "Elnök" ezt állítja, attól még - ahogyan ez a pár is tökéletesen rámutatott - ő sem tévedhetetlen, sőt, mivel makacsul ragaszkodik az új tervéhez, ami láthatóan nem igazán működik, kicsit ellenszenves is.
Örültem neki, mikor kiderült, hogy nem egészen a véletlen dolgozik abban, hogy David és Elise együtt legyenek, hanem a korábbi terv komiszkodik a háttérben, ez is rámutat arra, hogy az "Elnök" munkája sem teljesen hibátlan.

Az ajtók portálként való használata ötletes volt, azonban az már nevetséges, hogy csak kalapban tudnak átlépni rajta úgy, hogy működjön is. Az pedig, hogy az ajtók nemcsak a Sorsügynökség tagjainak működnek így, hanem egy rövid magyarázatot követően egy sima halandónak is, és nem kell hozzá egyéb, mint a kalap, meg hogy jobbra tekerje a gombot (és mi van akkor, ha sima kilincs van?), na, ez a rész már kissé kidolgozatlannak tűnik nekem és következetlen is, hiába próbálják megmagyarázni azzal, hogy a "szubsztrátumban" van a pasi, hiszen azt se tudom, hogy az mi...

Érdekes volt, hogy akik a megszabott útvonalon terelgették a bárányokat, azok nem tudták, hogy mit miért tesznek, csak megkérdőjelezhetetlen módon követték az utasításokat, legtöbbjükben fel sem merült, hogy valami nem jó úgy, ahogy a könyvekben le van írva. Ez az érzelemmentes és rideg hozzáállás nem tette szimpatikussá az ügynököket, kivéve persze Harry-t, aki végre úgy viselkedett, mint egy normális ember és belátta, hogy az előre elrendezett út nem éppen a helyes út. Ahogy mindig megkereste David-et és próbált neki segíteni, kedvelhető karakterré tette.
Egyébként a könyveket hiába mutogatták, hogy ki hol villog és merre tart, soha nem tudtam kiigazodni rajta és azon, hogy mi lesz a következő lépés.

Vicces volt, ahogy David folyamatosan kijátszotta az ügynököket és rendre hülyét csinált belőlük, élveztem a fogócskájukat. Valahogy mindig egy lépéssel előttük tudott lenni, pedig nagyon igyekeztek szétválasztani őket, de David nagyon eltökélt volt.

Mikor Thompson végre némi magyarázattal szolgált, és beavatta a férfit a terv lényegébe, hogy David-nek és Elise-nek külön utakon kell járniuk ahhoz, hogy sokra vigyék, akkor éppen az egyik leggyengébb ponton támadott. Azzal befolyásolni egy ember döntését, hogy az, akit a legjobban szeret, csak úgy lehet a jövőben "boldog", hogy elengedi, nagyon erős és kegyetlen húzás volt.
Nem vagyok biztos benne, hogy nálam, vagy akár a legtöbb embernél működne ez az önzetlenség, szerintem túlságosan is bízunk benne, hogy a társunk élete miattunk szép és jó, az elvesztése szörnyű lelki fájdalmakkal járna, és képtelenek lennénk elengedni, vagy egyáltalán elhinni azt, amit ezek az emberek állítanak.
És úgy tűnt, hogy emiatt a ragaszkodás és szeretet miatt David sem tudta elfelejteni a nőt, aki ráadásul a megígért boldogság helyett láthatóan szomorú volt.
Mikor David megpróbálta elmagyarázni Elise-nek, hogy mi is az a káosz, amibe belecsöppentek, a nő kellőképpen értetlen és hitetlen volt, teljesen érthető, hogy összezavarodott, de bármi is történt, kitartott a férfi mellett. Amit egyébként nem nagyon értek, hogy miért, hiszen túl sok időt nem töltöttek el egymás mellett, nem mélyült el a kapcsolatuk és a férfi kétszer is "faképnél" hagyta őt (gyakorlatilag magyarázat nélkül). Ennek fényében én nem biztos, hogy tudnék még bízni David-ben.
(Mikor a nő az újbóli - három évvel későbbi - találkozásuk után azt mondta, hogy David miatt nem ment hozzá a vőlegényéhez, majdnem lefejeltem az asztalt. Ez már túl csöpögős és elfogadhatatlan, hogy két találkozás után ekkora hatással lett volna rá David.)
Egyébként, ha a nő boldog lett volna az ismételt vőlegénye mellett, akkor David nem ment volna utána és mindketten beteljesíthették volna, ami ki volt rájuk osztva. De az "Elnök" nem számolt az emberek érzelmeivel, amit ezek szerint még ő sem tud irányítani. Szerencsére ezt belátja és végre békén hagyja a szerelmeseket, örültem, hogy elérték a céljukat, bár arra már nem mutatott rá a film, hogy a karrierjük ennek fényében hogyan alakult.

Filmnézés ideje: 2015. október 2.