2016. április 3., vasárnap

Ernest Cline: Ready player one


★★★★★★★★★★

1981 decemberében születtem, tehát mondhatjuk, hogy együtt nőttem fel a számítástechnikával, végigkövethettem a számítógépek és játékok fejlődését.
Alsó iskolás koromban a tanítás végén sokszor meglátogattam anyukámat a munkahelyén, ami egy presszó volt. Az alagsorban volt egy pénzbedobós  játékautomata, amivel - köszönhetően anyukám "varázskulcsa" által biztosított végtelen életnek - rengeteget játszottam. Párom segített megtalálni a játékot, mert csak arra emlékeztem, hogy olyan kígyós-kukacos-hernyós volt. Mellesleg nem egészen, mert hangyászos volt és a nyelve ment a föld alatt. Mutatom: https://en.wikipedia.org/wiki/Anteater_%28video_game%29 (Az pedig már csak részletkérdés, hogy egy ilyen játék mit keresett egy ilyen helyen, ilyen emberek között...).

Nagyjából ugyanebben az időszakban kaphatott a másodunokatesóm egy Comodore 64-es gépet, amit a tévéhez kellett csatlakoztatni és joystick segítségével lehetett vele játszani. Volt hozzá egy Donald Kacsás játéka, amivel szerintem többet játszottam, mint ő. A mai napig mosolyogva emlékszem vissza ezekre az időkre.

Mikor már kicsit nagyobbacska lettem, anyukám megvette első számítógépemet (egy 386-os gépet), de mivel anyu (és ezáltal kötelező jelleggel én is) előnyben részesítette a szabad levegős időtöltést, ezért a délutánjaimat leginkább a játszótéren töltöttem az egyik tanárnőm kutyusának sétáltatásával. Talán ez is közrejátszott abban, hogy nem lettem teljesen a számítógépek és a játékok megszállottja, hanem az érdeklődésem megmaradt az "egészséges" szinten ezek iránt.

Ettől függetlenül azért az alapabb 2D-s játékokkal én is rendszeresen múlattam az időt, úgymint Dyna Blaster, Mario, Prince of Persia, Croc, Rayman, stb. Ez utóbbi annyira aranyos volt, hogy a Rayman2 és Rayman3 játékokat is megvettem, amik jóval kidolgozottabbak és ennek megfelelően jóval nehezebbek is voltak (gondolom egy nálam sokkal fiatalabb gyerkőcnek nem jelentett volna komolyabb kihívást végigvinni ezen játékokat, de én eléggé megküzdöttem a Rayman2 végével, a Rayman3-at pedig félbe is hagytam, mielőtt kárt tettem volna valamiben...).

Már szakközépiskolás voltam mikor - ha emlékeim nem csalnak - az Unreal Tournament nevű lövöldözős játékban nagyon elvertem anyukám akkori főnökét (amihez a Doom és a Wolfeinstein nevű játékkal sajátítottam el az alapokat), majd kicsit később már az 1nsane nevű autós játékban vezettem le a feszültséget, de ezeknél komolyabb játékokkal nem igazán játszottam soha, mert nem volt és nincs rá igényem. Ennek megfelelően a legtöbb játékot, melyre a könyv utalt, nem tudtam hova tenni.

Azon túl, hogy a legtöbb számítógépes játék ismeretlen volt számomra, nagyon sok filmes, vagy zenei hivatkozással se tudtam mit kezdeni. 
Az ismeretbeli hiányosságomat ezen a téren annak tudom be, hogy a 80-as években még nagyon fiatalka voltam (ergo az időm nagy részét Legózással, Barbie-zással és mesenézéssel töltöttem, illetve leginkább gyerekdalokat hallgattam...). 
Ezen túlmenően a filmek terén sem egyezik túlzottan az ízlésünk az íróval, mert nekem a korabeli táncos és zenés alkotások jobban megmaradtak az emlékezetemben, mint a számítógépes/játékos filmek.

Miután kellőképpen lefárasztottalak az életrajzommal, rátérnék végre a könyv értékelésére is.

A fentiek ellenére, miszerint soha nem váltam igazi kockává, nem lettem megszállott játékos, és egyáltalán, ez az egész virtuális világ nagyon távol áll tőlem, élveztem a könyv minden egyes sorát, mert úgy volt megírva, hogy számomra is fogyasztható legyen és annak ellenére, hogy a könyv hátuljában (ahogy erre a párom rávilágított) van egy fogalommagyarázat, az egész mesélés olyannyira érthető, hogy nem is volt rá szükségem. Tehát nem vette el a kedvem az író azzal, hogy csak a profi játékosoknak írta meg a könyvét, mert bárki számára könnyen olvasható és élvezhető. Sőt, mikor egyik-másik számítógépes játékra hivatkozott, akkor szépen elmesélte azt is, hogy milyen típusú játékról van szó, hogyan kell játszani és milyen a kivitelezése, így annak ellenére pontos képet kaphattam róla, hogy - mint már korábban említettem - a legtöbbről még soha nem hallottam.

A mű felépítése nekem nagyon bejött, néha mesélősebb, néha lendületesebb és izgalmakban bővelkedő történetet kaptam, ami végig fenn tudta tartani az érdeklődésemet, sőt, a könyv több mint felét egyhuzamban daráltam le.
Élénk érdeklődéssel figyeltem, hogyan próbál meg Parzival Halliday fejével gondolkodni, hogyan ássa bele magát mindazon könyvekbe, filmekbe és játékokba, melyeket a "mestere" annyira szeretett. Bár van egy olyan sanda gyanúm, hogyha elkezdem összeadogatni az olvasásra, filmnézésre és játszogatásra fordított időt, jóval több év jönne ki, mint amennyi Parzival rendelkezésére állt...

Innentől szerintem már spoiler-es:

Jó volt látni, ahogy Parzival, Art3mis, H, Shoto és Daito bár ellenfelekként, mégsem ellenségekként próbáltak a kulcsok és kapuk nyomára bukkanni. Egészséges rivalizálás volt köztük, mégis össze tudtak fogni, amikor arra volt szükség. A Tökös Ötös valamennyi tagja a maga módján szimpatikussá tudott válni és boldogan olvastam, hogyan ügyeskednek a továbblépés érdekében.

A kulcsok megtalálásához is kellőképpen mélyen bele kellett ásniuk magukat a versenyzőknek Halliday életébe és az általa nagyra értékelt filmek és játékok világába, tehát már a három kulcs felkutatása is igencsak nehéznek bizonyult, azonban a kapuk mögött mindhárom esetben olyan rendkívüli feladatok vártak rájuk, melyek teljesítése valóban kihívás volt és a főnyereményhez méltó.
És pont ezért volt kicsit furcsa, hogy a kulcsok megtalálása jobban kifogott a srácokon, mint a feladatok teljesítése, hiszen ezeket az akadályokat meglátásom szerint könnyebben vették. 
Például vegyük az első próbát, ahol egy film adott szereplőjének bőrébe kellett belebújnia a játékosoknak. A Tökös Ötös tagjainak simán sikerült elsőre teljesíteniük önállóan a kihívást (no meg persze a Hatosok is, bár a csalásról megvan a véleményem), ami szerintem ebben a formában túlságosan meseszerű. Értem én, hogy rengetegszer látta a filmet Parzival, de szerintem kizárt, hogy fejből emlékezzen minden egyes mondatra. Én is ezerszer láttam már az egyik kedvenc filmemet, a Dirty Dancing-et, de ennek ellenére képtelen lennék rá, hogy pontosan felidézzem a párbeszédeket.
És ugyanez igaz a második és harmadik próbára is, túlságosan ügyesen oldották meg a feladatokat, amitől kissé életszerűtlen vált a dolog, hiszen több küzdelemmel találkozhattam a játékon kívül, mint a kapukon belül.
Mellesleg az utolsó kapunál a három kulcsos kinyitás ötlete nekem tetszett, kíváncsi vagyok, vajon mire számított Halliday, hogy így oldotta meg a bejutást. 

Aminek külön örültem, hogy végre az ellenfelek személyében nem olyan együgyű karaktereket kaptam, akik csak tengnek-lengnek, néha felbukkannak, de semmi kárt nem okoznak, hanem olyan embereket, akikkel valóban számolni kell, akiknek félsz a felbukkanásától, mert az elszántságuk, a hatalmuk és a kezükben lévő eszközök méltó ellenfelekké teszik őket. Még akkor is, ha a Szarosokról, akarom mondani a Hatosokról van szó. Mert hiába bénáztak az elején, úgy látszik, hogy csak a kezdetekkel gyűlt meg a bajuk, miután megkapták a kezdő lökést, utána már erőszakosan és kitartóan nyomultak és nem riadtak vissza a legdurvább módszerek alkalmazásától sem.
Parzival rokonainak, illetve Daito-nak a halála kellőképpen felrázott és nem hagyta elfelejteni, hogy ez valójában nem pusztán egy egyszerű játék, ami csak egy virtuális térben zajlik, hanem a háttérben a rideg és kegyetlen valóság áll, tehát igenis komolyan kell venni mindent és mindenkit. 

Az a rész, mikor Parzival és Sorrento (a Hatosok feje) "tárgyaltak" egymással, nekem nagyon tetszett. Mindketten azt hitték, hogy ők irányítják a beszélgetést, mindketten úgy gondolták, hogy alaposan kicsesznek a másikkal, de végül egyikük se tudott a másikon győzedelmeskedni, mert Parzival a valóságban nem ott volt, ahol Sorrento-ék gondolták, és Parzivalnak is meglepetést okozott, hogy rájöttek, ki is ő valójában. Ez is jól mutatja, hogy csupán a virtuális valóság segítségével, de a valóság mellőzésével milyen könnyen megvezethető bárki.

Elgondolkodtató volt az a rész is, mikor Parzival (vagyis hogy Wade) néhány perc alatt új személyiséget tudott kreálni magának és tiszta lappal kezdhetett mindent. Csak pár kattintás és már nem is az vagy, aki addig voltál. Tehát nemcsak a virtuális térben, hanem a valóságban is ilyen könnyű manipulálni a rendszert. Elképesztő...

Több kisebb-nagyobb fordulat mellett két elég nagy meglepetést is tartogatott a történet. 
Az elsőt akkor, amikor Parzival-t behurcolták az IOI-hoz, mint adóst. Hiába tudtam, hogy itt valami nem stimmel és hogy Parzival valamiben mesterkedik, el nem tudtam képzelni, hogyan fog onnan kikerülni. De le a kalappal Parzival előtt, remek tervet dolgozott ki az IOI átverésére.
A másodikkal pedig akkor szembesített az író, mikor a három kristálykulcs elfordításakor mindenki meghalt. Roppant mód kíváncsi voltam rá, hogy vajon ebből a katyvaszból hogyan fogunk kimászni, de a megoldásból is látszik, hogy milyen jól átgondolt történetről van szó, hiszen kellő időt szántunk a Pac-Man-es rész kifejtésére és a végigjátszásért kapott (+1 életet adó) érmére, mely mostanra - Parzival-al egyetemben - teljesen ki is ment a fejemből.

Mikor a végjátékra Og felbukkant a színen és maga köré gyűjtötte a fiatalokat, akkor nagyon reménykedtem benne, hogy nem vele kapcsolatban fogok egy csúnya fordulatot kapni, nem fogja a srácokat elárulni, hiszen ha mind a négyen egy helyen vannak, akkor könnyebb elintézni őket. És szerencsére megnyugodhattam, mert Og valóban olyan rendes pasi volt, mint amilyennek gondoltam, így nem cseszett ki velem az író.

Az író remekül mutatta be azt a szenvedélybetegséget, melyben korunk (és borítékolhatóan a jövőbeli) kevés önbecsüléssel és önbizalommal rendelkező fiataljai szenvednek. Akik csak egy virtuális világban tudnak "önmaguk" lenni, ezért idejük nagy részét a világtól elzárkózva egy "kitalált valóságban" töltik.
Minél több rossz dolog történik valakivel a valódi életben, annál inkább fog egy olyan lehetőséggel élni, ahol nem kell folyamatosan idegeskednie, nem kell a mindennapok nyűgjét cipelnie, és ezt valahol meg tudom érteni. Ha egy kicsit is lelkizőbb, vagy érzékenyebb lennék, folyamatosan bántanának és megaláznának, valószínűnek tartom, hogy elgyengülnék és a könnyebb utat választanám, azaz menekülnék.

De akkor sok olyan dologtól is megfosztanám magam, melyet igazából csak a való életben tapasztalhatok meg, amit meglátásom szerint egy számítógéppel kreált világ soha nem fog tudni helyettesíteni.
Ezért is fogadtam mosolyogva, hogy Parzival Art3mis iránti érzései annyira erősek és intenzívek voltak, hogy a számára addig oly fontos és magát az életet jelentő virtuális világot kész lenne maga mögött hagyni csak azért, hogy a szerelmével lehessen.

A könyv vége felé remekül érzékeltette az író azt a bizonytalanságot, melyet az első személyes találkozás váltott ki a fiatalokból. Mikor Parzival megismerte H-t, akkor eleinte alig volt köztük értékelhető kommunikáció (ezen pedig az se segített, hogy egy fehér férfi helyett egy néger nőt takart a valóság). Ugyanígy bátortalan volt az Art3mis-sel való megismerkedés is, leginkább csak nézték egymást és túlzottan is óvatosak voltak minden téren.
Ez a gátlásosság valóban életszerű azoknál, akik csak egy kitalált személyiség álarca mögé bújva tudnak másokkal kommunikálni.
Az emberek előítéletességét is jól példázta az író azzal, hogy egy néger nőnek semmi esélye az érvényesülésre, azonban ha egy fehér férfiról van szó, akkor minden sokkal könnyebben elérhető számára, több elismerést és lehetőséget kap. Úgy gondolom, hogy ezt a berögződést soha nem lesz képes az emberiség levetkőzni, belénk van kódolva ez a fajta hozzáállás.

Annak a bizonyos "piros gomb"-nak a megmutatása felveti a folytatás lehetőségét, hogy Parzival számára adott ennek az egész virtuális világnak a kikapcsolása is, ha úgy gondolja, bár szerintem önmagában is remekül megállja a helyét a mű, és leginkább csak azért került bele a könyvbe, hogy az emberek tovább gondolkodjanak a lehetőségeket. Mi lenne, ha tényleg megszűnne ez az egész kitalált világ, ha elvennék a lehetőséget az emberektől, hogy a fantáziájuk által kreált világba menekülhessenek a hétköznapok borzalmai elől? Nem tartom valószínűnek, hogy ez megtörténne, de ha mégis, akkor jönne valaki más, aki újra megalkotná ezt az egész rendszert, mert sok pénz, sok lehetőség rejlik benne. 

Olvasás ideje: 2016. március 10. - 2016. március 21. 0:40 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése