Az évszázad vihara (1999–1999) (3 részes minisorozat)

★★★★★★☆☆☆☆ 
(Spoileres értékelés)

A sorozat címe számomra arra utalt, hogy legalább ház magasságú hó hullik, a tenger mindent elmos, ami az útjába kerül, a szél mindent összedönt, és a vihar miatt rengetegen meghalnak, vagy valami hasonlót.
Ezzel szemben egyrészt a sorozatban alig esik egy kis hó (éppen csak egy hóemberre való, ettől még Kanadában is több hó hullik egy átlagos téli estén), a tenger pont annyira háborog, hogy a szereplők simán végig tudják nézni a kerítésnél álldogálva, ahogy a világítótorony ledől, de szinte a hajuk nem libben meg közben a szélben, az áram is többé-kevésbé folyamatosan biztosított a házakban (kis hazánkban például már két csepp eső esetén elmegy az internetszolgáltatás), másrészt a viharka lényegében háttérbe szorul a furcsa idegen miatt, aki "terrorizálja" a sziget lakóit, sorra halnak meg "rejtélyes" körülmények között, de határozott üzenetet hátrahagyva az emberek, és inkább erről szól a történet, semmint az ellehetetlenült körülményekről...
Szóval részemről a címadást félrevezetőnek érzem.

Biztos velem van a probléma, de ha valaki sorra öldökli körülöttem az embereket mindenféle rejtélyes körülmény közepette, és tudom, hogy ki az (mert igen, a szigetlakók is tudták (csak nem sejtették XD), hogy a fura alak áll az események mögött), valamint lépten-nyomon-holttestenként belebotlok a felhívásába, hogy "adjam meg neki, amit akar, és akkor elmegy", akkor valószínű, hogy egy-két hulla után azért csak nekiszegezném a kérdést, hogy mi a francot akar, nem várnám meg, hogy mégis mikor szándékozik kinyögni magától az óhaját. Itt viszont valahogy senkinek nem jutott eszébe, hogy megkérdezze tőle ezt nyíltan...
Ahogy az se jutott senkinek eszébe, hogy mondjuk az idős hölgy fejét kiemelje végre a vízzel teli csapból, hiszen még nem látta minden egyes szigetlakó a holttestet.

Az a rész nem kicsit volt nevetséges, amikor a gyerekek megérintették a kutyafejű botot. Látja a felvigyázó nő (majd később a többiek is), hogy mikor egy gyerek hozzáér a kutyafejhez, akkor összecsuklik, látszólag elájul/meghal, de képtelenek voltak a többi gyereket megakadályozni abban, hogy meg ne érintsék a botot. Mert egy törékeny kisgyerek ugyebár emberfeletti erővel rendelkezik, ezért lehetetlen visszatartani...

Szerintem az a jelenet "hibás", mikor a fura ürge látványos bemutatót tart a gyűlésen, hogy a gyerekekkel éppen repked a világoskék éggel a háttérben, közben pedig mondja, hogy "ha ott leejtem őket, itt is meghalnak", a gyerekek kezét pedig tényleg elengedi repülés közben, szóval meg kellett volna halniuk, de mégis életben maradtak. Tehát ez a rész tutira sántít, még akkor is, ha csak fenyegetőzésként "szimulálta" a dolgot...

Miután a fura pasas végre előállt a farbával, hogy mit is akar (magával vinni, örökbe fogadni és felnevelni a 8 gyerek közül egyet olyannak, mint amilyen ő), senki nem kérdezte meg, hogy ő mégis micsoda és pontosan mit és miért is csinál (azon túl, hogy baromi öreg, nem ismeri a fogkefét, ellenben ismeri minden ember nem is kicsit sötét múltját, továbbá manipulálja az emberek agyát, hogy megöljék magukat). Mikor magáról beszélt, akkor sem az emberek kérdésére válaszolva tette ezt, hanem önállóan.

A főszereplő férfi egyszemélyes kifakadása arról, hogy ő már bezzeg nem adja oda egyik gyereket se, kicsit érdekes annak fényében, hogy a másik opció szerint az ürge mindenkit kinyír a szigeten. Igen, a gyerekeket is. Szóval az addig rendben, hogy félti a saját fiát, de végiggondolva a két lehetőséget, mindenki másnak egyértelmű volt, hogy miként kell dönteniük. Értem én, hogy minden filmbe kell az ellenpólus, a másik szemszögből való megközelítés, de itt ez eléggé egyoldalúra sikerült, hiszen csak ez az egy férfi kelt ki önmagából, így pedig nem volt meglepő a döntés.

Nincs gyerekem, így a szülők helyzetét nem tudom kellőképpen átérezni ebben a szituációban, hogy milyen lehet elveszteni akit neveltél, szerettél, óvtál minden bajtól, de az a módszer, ahogy a szülőket sorshúzás elé állította a fura idegen, idegőrlő volt, ott már az én szívem is a torkomban dobogott annak ellenére, hogy borítékolható volt, hogy melyik gyerek szülője "húzta" a fekete követ.

Összességében eleinte lassan épült fel a történet, a vihar bevonását feleslegesnek tartom, mert nem adott hozzá semmi különlegeset a sztorihoz (sőt, az évszázad vihara megnevezés enyhén szólva is túlzás), a szereplők döntéseivel és viselkedésével, a halálesetek körüli cselekményekkel sokszor nem értettem egyet, miután végre a fura "valami/valaki" előtérbe került felpörögtek az események, bár nagy fordulattal a lezárás se szolgált, szóval engem nem tudott meggyőzni ez az alkotás...

Sorozatnézés ideje: 2020. május 11-12.

Kisasszonyok - régen (1994) és most (2019)

A filmek alapjául szolgáló regényt nem volt alkalmam olvasni, ezért ahhoz nem tudok viszonyítani.

Az 1994-es filmet már sokszor láttam, időnként jól esik újranézni, mert nagyon szívmelengető alkotás. A 2019-es verzióra nagyon kíváncsi voltam, és kicsit tartottam is tőle, hogy túlságosan is össze fogom hasonlítani az elődjével, de amennyire tudtam, próbáltam elvonatkoztatni tőle.

Előbb a 2019-es filmet néztem meg, és csak utána frissítettem fel az emlékeimet az 1994-es alkotással, leginkább a remake hatására.

De lássuk, sikerült-e megugrania a 2019-es filmnek az 1994-es szintjét?

Ha egy szóval kellene felelni a kérdésre, akkor a válaszom: nem.

És hogy miért?

Míg az 1994-es film lineáris történetvezetéssel készült és szépen folyamatosan építette fel a történetet, végig lehetett követni, hogy az események milyen sorrendben történtek, addig az új verzió összevissza ugrált az idősíkok között, amivel teljesen összekuszálták az eseményeket, és elég nagy káoszt okoztak a fejemben. Végül emiatt néztem újra a régi filmet, mert nem rémlett, hogy ilyen kaotikus lett volna. Nos, nem is volt.

A remake önmagában sem tetszett túlságosan, a karakterek semmilyenek voltak, a jellemük nem rajzolódott ki tisztán és a jelenetek üresek voltak. Olyan hatást keltett, mintha csak randomszerűen egymás mellé pakolászták volna a különböző jeleneteket, a szép átkötéseket mellőzve. Nem tudták elhitetni velem, hogy egy összetartó család lennének.

Miután befejeztem az új verziót, rögtön indítottam is a régit, és azonnal szembetűnő volt a többi apróság, ami a remakenél még zavart.

Az 1994-es filmben sokkal meghittebb a légkör, a család összetartását szebben ábrázolja, a karakterek egyedisége és stílusa jobban érvényesül, a mit miért tesznek tisztábban lekövethető.

Susan Sarandon sokkal jobban illett az anyuka szerepére, ahogy a lányokat megformáló színésznők is találóbban lettek kiválasztva, mindegyikükhöz illett az általuk megformált karakter. A remakenél a négy lány közül egyedül a Meg-et alakító színésznő ismert (legalábbis általam), ami nem is lenne gond, ha a többiek nem lennének annyira jellegtelenek, megjegyezhetetlenek és "szürkék" (már elnézést a kifejezésekért), ráadásul a lázadó leányzó szerepét én inkább Emma Watsonra osztottam volna.

Megjegyzem, hogy a 2019-es alkotásnál borzalmasan ellenszenvesnek találtam Amy viselkedését, néha már az arroganciába hajlott a mimikája, és a többi lány "szereplése" se nyerte el annyira a tetszésemet, ezzel szemben az 1994-es verzióban mindenki szimpatikus volt, még Amy karaktere is kedvelhető maradt.

Innentől már helyenként spoileres...

Szerintem a lányok és a férfiak kapcsolata, valamint Laurie megismerkedése a March családdal is jobban ki van dolgozva a régi filmben, azonban az Amy és Laurie között kibontakozó románcot talán inkább az új alkotás mutatta be részletesebben.

Példaként hoznám fel, hogy bár olyan "apróságok", mint a hajleégetős, bokaficamos, citromos és skarlátos jelenetek is megvoltak a remakeben, nem illeszkedtek olyan szépen, és nem simultak bele annyira jól a történetvezetésbe. Míg a korábbi alkotásnál tudtuk, hogy a vacak cipő miatt ficamodott ki Meg bokája, hogy kezdtek valamit Meg leégetett hajával (kapott hajpántot, és Jo beárulta Laurie-nak), a citromos jelenet se csak úgy oda volt dobva, mert muszáj, hanem kifejtettük, hogy miért kell a citrom, leápoltuk Amy kezét és jobban megindokoltuk, hogy miért vették ki a suliból (Amy 2019-es műpicsogása ezzel szemben borzalmas volt), és Beth kezébe nyomtuk a beteg csecsemőt, akitől elkaphatta a betegséget, nemcsak bementünk a házba...

Az étel odaadása a szegényebb családnak is "hihetőbb" volt a korábbi filmben, mindenki felajánlotta, hogy mit vigyenek el nekik, míg az újban úgy tűnt, mintha csak kötelező lenne, a fogukat húznák és nem jó szívvel teszik mindezt.

A 2019-es film teljesen következetlen történetvezetését az is mutatja, hogy miután Beth skarlátos lett, bevágunk még pár oda nem illő jelenetet, majd megint skarlátos, de éppen felgyógyul, megérkezik az apuka, majd következik egy temetés. Kié? Miért? Mi történt? Mi van? (Csak találgatni lehet, mert még a sírt se képesek mutatni, hogy összetehessük a képet.) Ezzel szemben a régi film szerint évek telnek el Beth következő betegségéig, amiből sajnos nem tud felépülni, itt viszont bevágjuk a felépülese után a halálát? Logikátlan és értelmetlen. Majd miután gyorsan gyászoltunk, rögtön jöhet Meg esküvője és mindenki happy, igen, az előbb eltemetett Beth is... Ez már nálam a "mi a franc" kategória volt.

Félreértés ne essék, nagyon szeretem az időben ide-oda ugrálós filmeket, ha jól és következetesen vannak felépítve, vagy legalább valamivel utalnak rá, hogy éppen melyik idősík is az aktuális, de ebben a remakeben szerintem rosszul oldották meg mind a kivitelezést, mind a sorrendiséget.

Ja és hogy miért festeget csillivilli ruhákban Amy, az is valahol a film háromnegyedénél derül ki, hogy March néni őt vitte magával Európába. Addig azt se tudtuk, hogy mit keres távol a családjától...

Az új verzió kegyelemdöfését a film vége adta meg, mert amikor Friedrich megjelent a March családnál, egyrészt ki se fejtették, hogy mi a fenét keres ott (a régiben ugye Jo könyvét vitte el személyesen, itt meg "csak arra járt"), másrészt Laurie féltékenységi jelenete és hogy hússzor megkérdezte, hogy "ki maga?", az kritikán aluli volt, valamint Friedrich tiszta idiótán viselkedett.

Arról már nem is beszélve, hogy mikor Jo Friedrich után szalad az esőben és a pasi közli vele, hogy "üres a kezem", addig a régi Jo megfogja a kezét, és úgy mondja neki, hogy "már nem üres", míg az új Jo csak beleordítja ezt a férfi fejébe. És mindezt csak azért, mert a könyv kiadója így akarja alakítani a történetet? Itt már nagyon vártam, hogy vége legyen a remakenek...

Összefoglalva: Mindenképpen a régi verziót javaslom megnézésre, nem azért, mert elfogult vagyok, hanem mert sokkal hangulatosabb, szebben és jobban kivitelezett alkotás, szívmelengetően ábrázolja a családot, a színészi játék pedig könnyet csal az ember szemébe.

Kisasszonyok (2019) ★★★★★☆☆☆☆☆ Filmnézés ideje: 2020. április 15.

Kisasszonyok (1994) ★★★★★★★★☆☆ Filmnézés ideje: 2020. április 15. (újranézés)

Half-life 2

★★★★★★★☆☆☆

Jó:
Mivel nemcsak az ilyen, hanem szinte bármilyen játékban villámgyorsan meg tudok halni, ezért örültem neki, hogy sokszor lehetett menteni a játékban. Csak úgy mondom, hogy például úgy be tudtam akadni egy liftbe, hogy kinyírtam vele magam (szerintem ezt még a készítők se tudták volna összehozni).
Amikor a bogarak végre nem engem akartak megenni, hanem mellém álltak, és az ellenségemet nyírták ki, az tetszett. Ahogy az is jó volt, mikor a sorozatlövőt (turret) én rakhattam le és én lőttem vele, nem pedig az én seggemet lyuggatta ki. 
Mivel mindent szét lehet verni, ezért stresszoldásnak is kitűnő a játék.

Rossz:
A grafika nem annyira jött be, mai fejjel elég kezdetlegesnek tűnik. A célkeresztet soha nem láttam, hogy hol van. Furcsa volt, hogy kifogytak a fegyverek, figyelni kellett, hogy mikor kell újratölteni, váltogatni kellett őket, hogy mikor melyiket kell használni. Ezekhez nem tudtam hozzászokni, nem az én világom. Ahogy azt se tudtam soha, hogy honnan lőnek rám, közelről vagy távolról. A pasiknak ezek biztos a vérükben vannak, nekik biztos csípőből megy az újratárazás, hogy melyik fegyver mire való, meg az ellenség eltalálása (én inkább a falat lőttem körbe körülöttük).
A hidroplánt nehéz volt irányítani, nem arra ment amerre akartam. A kocsit kicsit könnyebb volt kezelni, azzal elvoltam.
Lehet, hogy csak azért, mert baromira ügyetlenül játszottam - amin a párom jól szórakozott -, és sokáig szenvedtem egy-egy pályán, ezért számomra túl hosszúnak tűnt a játék.

Játszás ideje: 2018. december-2019. március (befejezve: 2019.03.10.)

Life is strange

★★★★★★★☆☆☆

Jó:
Sok időt hagy a döntések meghozatalára. Voltak benne B+ részek, de ezeknél (talán egy kivételével) vissza lehetett vonni a döntést, így lényegében az összes verziót végigpróbálgathattam.

Rossz:
Míg az a része jó, hogy nincs időkorlátja a döntéseknek, addig az a része már nem tetszik, hogy baromi lassan sétálgattunk, ezért lassú volt a játékmenet. 
Mivel szinte minden döntés, még a legdurvábbak is módosíthatók voltak, és szinte bármit is választottam, a végeredmény - előbb vagy utóbb - majdnem ugyanaz lett, így az érződött a történetvezetésen, hogy a döntéseim súlytalanok, mivel egyetlen (pontosabban két) végkifejlet felé terelgetnek. A kis döntések pedig nem túl sok vizet zavartak, legalábbis ha "rosszul" döntöttem, akkor se éreztem magam kellemetlenül. Sokkal jobban tetszett volna, ha egyetlen döntést se lehetett volna megmásítani és minden egyes választás más irányba terelte volna a történet végkimenetelét.
A fényképezgetésnek nem volt sok értelme, mert egyrészt nem hatottak ki semmire, másrészt csak egy albumot készítgettem, aminek semmi köze nem volt a történethez.
Mindenféle tárgyat, élőlényt, helyszínt meg lehetett nézni, de azon túl, hogy elolvastam a leírását, nem adott hozzá semmit a sztorihoz.

Játszás ideje: 2018. október-december (befejezve: 2018.12.12.)

Rayman 2

★★★★★★★★☆☆

Jó:
A Rayman demó verziója egy PC újsághoz volt anno csomagolva. Bár 2D-s volt, a karakter és a szilván pattogás megfogott, így nagyon örültem, mikor lehetőségem adódott megvenni a 2. részt.
Fiatal koromban talán ezzel játszottam a legtöbbet, a szép grafikája, könnyű kezelhetősége, cukisága megfogott. Imádtam lumokat gyűjteni, mindig figyeltem, hogy ne maradjon ki egy se, hallgatóztam, hogy honnan jöhet a "help", merre vannak a kalitkák. A pályák változatosak voltak, igyekeztem mindet 100%-osan teljesíteni, ha valami mégis kimaradt, visszamentem és addig próbálkoztam, míg teljes sikerrel nem jártam, így a végigjátszás nagyon hosszúra sikerült, de nem bántam, mert nagyon jól elvoltam az ugrálással, mászással, repkedéssel, csúszkálással, rakétán lovaglással.

Rossz:
Az imént említett rakétán lovaglás. Egészen pontosan csak a játék végén lévő rakétával repüléssel volt gondom, ugyanis nagyon-nagyon (mondom nagyon) hosszú időn keresztül kellett hibátlanul repülni, közben forogni, kanyarogni, kerülgetni, mindenféle szűk helyen beférni, nem volt lehetőség közben menteni, vagy félútról folytatni, és annyira megküzdöttem a végjátékkal, hogy az egésztől elment a kedvem. Annyira kikészített a vége, hogy már azon gondolkodtam, hogy kivágom az egész gépet a francba. Ha ez a csúnya végjáték nem lenne, simán a kedvenceim között lenne a helye, de így haragszom rá. (Ahogy a 3. részre is, amit akkor hagytam abba, mikor valami kis izé egy nagyobb izé szoknyája alól folyamatosan támadott engem és nem tudtam kimenni a szobából. Ott feladtam a játékot...)

Játszás ideje: ki emlékszik már arra?