2015. szeptember 5., szombat
J. R. Ward: Halhatatlan szerető
★★★★★★★★★☆
Spoiler-es értékelés
Sokat gondolkodtam a pontszámon, de bármennyire is sajnálom, nem tudtam John-nak és Xhex-nek megadni az 5 csillagot. Ahhoz túl sok „Miért?” fogalmazódott meg bennem.
Csak néhány ezek közül a kérdések közül:
– Miért nem maradt Xhex olyan „tökös” csajszi, mint akit eleinte megismertem?
(Kövezzetek meg érte, de nekem ez a visítozós, sírós oldala akkor sem jött be…)
– Miért tudták olyan könnyedén eltenni Lash-t láb alól és miért nem Butch intézte el?
(Oké, értem én, hogy bosszúállás, meg minden, de ha csak meg nem hazudtolja magát az író, akkor ezután a szívenszúrósdi után még „feltámadhat” a kis Omega… Egyébként azt hittem komolyabb problémákat fog felvetni az átváltozása…)
– Miért kellett ilyen hipp-hopp összehozni azt az esküvőt?
(Rendben, tudom, kell a népnek a „Happy end”, de akkor is…)
Pedig úgy gondoltam, hogy végre kapok egy igazán kemény párost. De nem kaptam. Vagyis… nem nagyon…
Bocsi, de a végén az az anyucis felbukkanás nálam betette a kiskaput? Mi van? Ez most komoly? Esküszöm, kezdett a „Boldogan, amíg meg nem…” érzés kerülgetni. Ne már! Ezzel a lendülettel akkor Wellsie-t is nyugodtan visszahozhatná…
Na jó, azért nem csak negatívumokat találtam a könyvben. Változatlanul jól éreztem magamat a Tesók között, mert Ward ismét kitett magáért, habár a főszereplő párocskán kívül túl sokat nem kaphattam a többiekből.
John változatlanul a kedvenceim között maradt. Eleinte nehezen tudtam elvonatkoztatni a „kisfiú”-tól, de mára már teljesen meggyőzött arról, hogy Ő tényleg egy kőkemény és belevaló pasi! És az a tetkó! Imádom…
Blay és Qhuinn úgy kerülgették egymást, hogy már azt vártam, mikor esnek végre egymásnak… De neeeeem, nem csak azért várom a folytatást, hátha… V és Butch miatt is… ;)
Olvasás ideje: 2011. június 24. - 2011. július 7.
J. R. Ward: Feloldozott szerető
★★★★★★★★★★
Spoiler-es értékelés
Vishous…
Imádtam!
Imádom!
Imádni fogom!
Őt nem lehet nem imádni!
És hát Jane…
Borzasztóan megkedveltem!
Utána pedig borzasztóan megsajnáltam!
Utána pedig borzasztóan örültem, hogy visszatért!
Utána pedig borzasztóan gyűlöltem… …az írót, amiért ezt tette vele!
Asszem lassan nekem is szükségem lesz egy V által készített fekete tőrre, hogy megnézzem, vajon az író meddig bírja, hogy a szívében forgassam…
Olvasás ideje: 2011. május 7. - 2011. május 15.
2015. szeptember 4., péntek
J. R. Ward: Beavatás
★★★★★★★★★★
Nem tudtam, hogy egy ember ennyiféleképpen tud vigyorogni. Azonban boldogan jelenthetem, hogy „A testvériség üzenőfala” és „A testvérek interjúja J. R. Warddal” fejezeteknek köszönhetően a „mosoly” összes hangos fajtáját kimerítettem: Nyerítve hahotáztam, fennhangon kacagtam, visítoztam nevettem, ütődötten rötyögtem, idiótán kacarásztam, fakutya módjára röhögtem és mindeközben a könyvet eláztattam a harsány nevetéstől folyamatosan potyogó könnyeimmel! Sokszor majdnem bepisiltem a röhögéstől… Ez. Valami. Isteni. Volt! Fenomenális! Z, Bella és Nalla története megható volt. Örülök, hogy Ward megadta Zsadist-nak a teljes boldogságot. Az interjúk során a Testvérek hozták a már jól megszokott formájukat. Asszem V tesztjénél akadt ki először a „röhögés-mutatóm”. A kimaradt részeket én nem biztos, hogy kihagytam volna, de mivel itt megkaphattam, egye fene… A humoros részek kellemesen felelevenítették számomra az első hat részt, jó volt visszacsöppenni a már olvasott könyvek világába. Habár voltak unalmasabb részei is a kötetnek, összességében elmondhatom, hogy változatlanul hozta a szintet Ward. Köszönöm!
Olvasás ideje: 2011. május 28. - 2011. június 5.

Gwen Cooper: Homér
★★★★★★★★★★
Mivel csak most fejeztem be az olvasást és eléggé meghatódtam a könyv végén, ezért nézzétek el nekem, ha nem lennének túl összeszedettek a gondolataim.
Mint azt sokan tudjátok, nekem is van egy cicám, Lencsi. Pont úgy néz ki, mint Gwen Vashti-ja, hófehér, hosszú szőrű, bár stílusilag inkább talán Scarlett-hez hasonlítanám a kis „hercegnő”-t. Mikor Gwen arról írt, hogy Vashti beleszerelmesedett a férjébe, Laurence-be, akaratlanul is arra gondoltam, mikor Ricsivel ülünk a kanapén, beszélgetünk, vagy számítógépezünk, majd jön Lencsi, felugrik a kanapéra… …és teszi-veszi magát Hanky-nek: hozzábújik, erősen nekidörgöli a buksiját a kezének, úgy kéjenckedik, sürög-forog körülötte, hogy az már számomra is féltékenységre ad okot. Ahogy Gwen férje sem rajong(ott) túlzottan a cicákért, Hanky sem arról híres, hogy imádná Lencsést (például nálunk is kikötés volt a cicamentes hálószoba, amibe én is belementem) , de mikor képes 20 percig simogatni ezt a kis huncut szőrcsomót, könnybe lábad a szemem. Na nem az elérzékenyüléstől, hanem a nevetéstől, hogy mikre rá nem tudja venni ez a kiscsaj a pasimat. Gwen férje is pontosan így enyhült meg, és bevallom, a pasi esküvői „ajándékától” kicsordultak a könnyeim.
Az emberek az érzéseiket, a problémáikat meg tudják beszélni, míg egy cica csak panaszosan nyávoghat, ha valami nem tetszik neki, vagy bajba került, és ha a segítségére sietsz, előfordulhat, hogy téged fog megkarmolni, mert nem érti, hogy te csak jót akarsz neki. Talán ezért is van az, hogy az állatok története mindig is jobban meghatott és megindított, mint az embereké. Olyan esetlenek tudnak lenni, annyira igénylik a törődést, a figyelmet, és annyi szeretetet tudnak adni, mint talán egyetlen ember se. Amikor hazaérsz, éppen csak belépsz a lakásba és egy dürrögő kis szőrpamacs fogad, aki a lábaid előtt tekergőzik, és a mosolygós pofijáról leolvasod, amint azt gondolja: „végre hazaértél, már annyira vártalak, simogass már”, na ez az érzés elfeledteti veled az egész napos rohanást, idegeskedést, fáradtságot és gondokat. Az már egy másik kérdés, hogy utána odaül az üres kajás tálkájához és követeli a vacsorát, majd az est további részében levegőnek néz. Ezek a macskák. Öntörvényűek, akaratosak és mégis imádnivalóak.
Gwen is ugyanígy érez a cicái iránt, főleg Homér iránt. Mint minden cicás csajszi, ő is teljesen beleszerelmesedett a macsekba, azzal a kivétellel, hogy nem mindhárom cicájába, csak Homérba. A másik két cicust is szereti, de látszik, hogy koránt sem annyira, mint ezt a kis vak „Duracell nyuszit”, aki folyamatosan pörög. Érte aggódik leginkább, vele foglalkozik a legtöbbet, annak ellenére, hogy tudja, ügyes, bátor és önálló cica. De valljuk be, mi is miatta aggódnánk legjobban, mert az a tudat, hogy nem lát, önkéntelen reakciókat vált ki belőlünk, még akkor is, ha egy igen talpraesett ciccről van szó.
Nagyon jó volt elmerülni Gwen meséjében, részesévé válni picit az életének. Érdekes volt arról olvasni, hogy Homér milyen érzéseket váltott ki belőle és milyen gondolatokat ébresztett benne, sokszor el is feledtette velem, hogy Homér vak, mert olyan könnyedén írt róla. Gwen költözései, pasiproblémái, munkahelyváltási gondjai olyan hétköznapivá tették őt, mintha csak egy barátnőm mesélne a suli óta eltelt éveiről, azonban az a lelkesedés és részletesség amivel előadta történetét mégis különlegessé tették őt. Megrázó volt, hogy a World Trade Center katasztrófája ilyen közelről érintette őket.
Érzelmekkel teli és megható történet és szerencsére happy end, így nem kellett egy doboz zsepit elhasználnom… …csak egyet. :P
Olvasás ideje: 2015. január 15. - 2015. január 17.

David Safier: Pocsék karma
★★★★★★★★★★
BAFFUF! EZ ESZMÉLETLEN JÓ VOLT! Az egyik részem azt mondta: ilyen jóízűen és önfeledten már régen kacagtam. A másik részem hozzátette: hogy már éppen ideje volt. A harmadik részem pedig… nem bírt megszólalni a folyamatos röhögéstől… De viccet félretéve: az elején folyamatosan korholtam magamat, hogy ezeken a témákon nem illik ilyen édesdeden vidulni, de a harmadik részem hamar meggyőzött az ellenkezőjéről… Imádtam!
Olvasás ideje: 2011. május 22. - 2011. május 23.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)