★★★★★★★☆☆☆
Tekintve, hogy szeretem a táncos filmeket és imádom a zenét, ezért elkerülhetetlen volt, hogy egy táncos-éneklős sorozat előbb-utóbb ne környékezzen meg.
A Glee a "Don't Stop Believin'" című számmal már 2013 decemberében felkeltette az érdeklődésemet, de bevonzani ekkor még nem tudott:
Az Adam Lambert, akarom mondani Elliot Gilbert (Starchild) által baromi ütősen előadott "Marry The Night" csak fokozta a kíváncsiságomat:
Végül a Rachel által elénekelt "It's All Coming Back To Me Now" című dal miatt döntöttem úgy, hogy most már nem halogatom tovább a sorozat megnézését:
Rachel előadása ugyanis nemcsak a szigorú Carmen Tibideaux-t győzte meg, hanem engem is, ráadásul kíváncsivá tett, hogy mégis milyen sorozat lehet az, amihez még Whoopi Goldberg is a nevét adja.
Ezúttal is a már jól bevált módszerrel néztem meg a sorozatot, azaz lényegében ledaráltam az összes részt nagyjából két hét leforgása alatt, így érve el azt, hogy az esetleges "hibák" a felszínre kerüljenek. És hát elég sok minden volt, ami a felszínre kívánkozott...
Mielőtt azonban belevágnék, annyit még el kell mondanom, hogyha tehetem, akkor magyar szinkronnal nézem a filmeket, sorozatokat, mert nem olvasni, hanem nézni szeretném őket. Ezúttal sajnos nem volt fent nCore-on szinkronos verzió, ezért angolul kellett néznem, magyar felirattal. Legnagyobb bánatomra azt kell hogy mondjam, hogy jelen esetben ez rontott egy kicsit az élményen, ugyanis míg akadt olyan film/sorozat, amelyiknél teljesen jól érhetően beszéltek a színészek, így nem kellett minden egyes mondatot olvasnom, addig a Glee esetében rendszerint elég gyorsan és sokat beszéltek a szereplők és egyfolytában az olvasással kellett foglalkoznom, ha lépést akartam tartani a hadarásukkal.
Viszont le kell szögeznem, hogy ezt nem írom a sorozat hátrányára, mert nem az ő hibájuk, hogy lusta voltam rendesen megtanulni angolul.
És akkor nézzük most már a véleményemet, ami szerintem egy kicsit csapongó lesz, tekintve, hogy rengeteg mindent ki szeretnék magamból írni.
Dráma, dráma, leszbikus, meleg, dráma, dráma, egyéb gender dolgok, dráma, dráma...
Nem egészen ezt vártam a sorozattól. Azt hittem, hogy arról fog szólni, hogy hogyan készülnek fel egy-egy előadásra, versenyre a srácok, hogy gyakorolnak és fejlődnek, mindeközben pedig bepillantást kapok a zűrös mindennapjaikba is. Ehelyett ugyanúgy a "mindenki mindenkivel kavar" kaptafát kaptam, mint már ezer meg egy sorozatnál, mindenki keresztbe tesz a másiknak, majd megbánja, majd nyűglődünk, majd összeveszünk, hogy kicsit később kibékülhessünk, mindemellett pedig azért persze éneklünk. És naná, hogy tök jól éneklünk, hiszen mindig mindenki rögtön tudta a szöveget és a koreográfiát, egy másodperc igazi gyakorlást nem kaptunk. A versenyeken előadott dalokat is csak közvetlenül előtte este találták ki (vagy módosították), a táncot hozzá meg már tényleg nem tudom, hogy mikor dobták össze... Oké, nem azt mondom, hogy egyetlen dalt gyakoroljanak egy egész évadon át, de azért zavaróan profik voltak, bármiről volt is szó.
Itt jegyzem meg, hogy a már egyébként is ismert és híres dalok előadása általában tetszett, viszont a saját maguk által írt zenék nem fogtak meg túlzottan.
Eleinte tetszett a sorozatban, hogy a dalokat felfűztünk a sztori-szálra és énekléssel fejeztük ki az érzéseket, a dalszöveggel adtuk tudtára valakinek a mondandónkat, amelyek így jól illeszkedtek a történetvezetéshez. Viszont egy idő után ez az ének mennyiség átesett a ló túloldalára, már szinte mindent (de tényleg mindent) énekelve mondtak el, még azt is, ha mondjuk ki kellett menniük a mosdóba (na jó, kicsit túloztam...). Éppen ezért elkezdtem belepörgetni egy-egy semmitmondóbb éneklésbe, mert már besokalltam a dalolászástól és olykor idegesített is. Ja, és persze sok dalhoz dukált színpad, egyenkosztüm és díszlet is.
Ez pedig furán jött ki egy olyan kórusnál, amelyik folyton pénzhiánnyal küzd. Az milyen már, hogy elkezdünk a próbateremben énekelni, majd a vágást követően már a tök jól berendezett (ezernyi feldíszített műhavas műfenyő és hulló műhó, tényleg?) színpadon táncikálnak csillivilli egyen cuccokban (ezekre mégis honnan van mindig pénz, ha egy buszt se tudnak megfizetni?), nem mellesleg tökéletesen megkoreografált előadással (amit mikor is gyakoroltak be?). Tehát folyton az anyagiak miatt rinyálnak, de olyan jelmezekre, amit senki nem lát rajtuk kívül, mert a tök üres színháznak táncikálnak, arra van pénz? (Az anyag akkor is pénzbe kerül, ha történetesen a megvarrás a tagokra marad.)
Szerintem teljesen rendben lett volna, és nem vont volna le az előadás értékéből, ha mondjuk a saját ruháikban próbáltak volna a színpadon, és csak a versenyeken szerepeltek volna összeillő jelmezben.
A selejtezők és a körzeti versenyek számomra a vicc kategóriát képezték. Tényleg nem tudtak három-négy csapatnál és három teljesen inkompetens zsűritagnál többet felmutatni? Ennyire ne legyen már nagyszabású a versengés... Megjegyzem, hogy több esetben profibb és színvonalasabb előadásnak gondoltam az ellenfelek produkcióját, mint a Glee Klubbosokét, mégis a mieink nyertek - természetesen.
Kicsit szomorú voltam amiatt, hogy a zenekart ennyire semmibe vették. Mindig ott voltak a háttérben, de egy büdös szó se hagyta el a szájukat, senki nem szólt hozzájuk azon túl, hogy odavakkantottak nekik, hogy kezdhetnek zenélni. De például, hogy mit akarnak énekelni, melyik dalt játsszák, azt már nem, de sebaj, ők gondolatolvasók voltak és kotta nélkül is tudták az összes létező zenét... Szóval ez nem igazán tetszett, mert oké, hogy a többi diák csak a háttérben sétálgatott, vagy éppen valamelyiküket pofánloccsintotta a jégkásával, mert csak töltelékszereplők voltak, de a zenészeknek ez a fajta semmibe vevése érthetetlen volt, hiszen valamilyen módon ők is a Glee Klub részei. (Ezt egyébként maga a sorozat is a saját képébe vágja a 4. évadban, ami tetszett...) Arról már nem is beszélve, hogy akárhányszor csak énekelgetni támadt kedvük a színpadon, a fényekért felelős kolléga is mindig ráért nekik diszkófényt produkálni. Értem én, hogy minőségi és nagyszabású produkciókkal akarták elkápráztatni a sorozat nézőit, hogy leessen az állunk, de ez a fajta profizmus nekem nem illett a képbe.
És ha már a megfelelési kényszernél tartunk... Tudom, hogy újabban kell fekete, ázsiai, latin, meleg, leszbikus, transzvesztita, meg mindenféle szereplő, és mindenhol a másság elfogadását hangsúlyozzák, azonban itt már úgy éreztem, hogy ezt a fajta sokszínűséget túlzottan is erőltetik, nagyon a képembe nyomják a szexuális irányultságra, nemi identitásra vonatkozó problémákat. Félreértés ne essen, a fentebb felsoroltakkal semmi bajom nincs, sokkal jobban elítélem az erőszaktevőket, vagy az agyhalott barmokat, azonban mivel kis hazánk nem ennyire "színes", ezért nekem ebben a mennyiségben ez fura volt. Lehet, hogy Amerikában minden második ember meleg, vagy fekete, de akárhányszor behoztunk egy újabb karaktert, az nagy valószínűséggel a saját neméhez vonzódott, vagy mondjuk nemi átalakítás előtt állt, ez pedig - akármennyire is elfogadó vagyok - már túl kirívó volt.
Amikor éppen nem ölték egymást a tagok, akkor előtérbe tudott kerülni a fent említett másság elfogadása, az egymásért való kiállás és támogatás, amit nagyon jól mutatott be a sorozat. Azonban nem tudom eldönteni, hogy a Glee Klub tagjai között tényleg volt-e igaz barátság, vagy inkább csak toxikus kapcsolatok alakultak-e ki, mivel folyamatosan marták egymást, versengtek és rivalizáltak egymással, majd jött a nagy kibékülés és előtört a csapatszellem. Valahogy nem egészen így képzelek el az összetartó társaságot és öribarikat.
Ha már az egymás cseszegetését említettem, akkor abban Sue volt a bajnok, aki mindig mindenkit baszogatott és sértegetett. Csak éppen valahogy súlytalan maradt minden erőfeszítése.
Mert hiába akart folyamatosan keresztbe tenni a kórusnak, és hiába próbálta tönkretenni őket, ha utána mégis vissza a babaruha, mert vagy valami jótett húzódik meg a háttérben, vagy meggondolja magát, vagy alkut köt, vagy csak simán elgurul a gyógyszere és tűzszünetet tart. Igazán komoly szándék, indok nincs mögötte, néha úgy nézett ki, mintha maga se tudná, hogy mit is akar, inkább csak unatkozik, ezért játszadozik a többiekkel, de leginkább Will-el. Sue rászervez, átszervez, keresztbe szervez, de bármi is változott? Semmi. Vagy legalábbis nem sok minden, mert Will valóban méltó ellenfél számára, ezért is élvezetes a párbajozásuk. Nagyjából olyan ez, mint hogy Tom és Jerry kergetőznek, de mindenki tudja, hogy Tom nem igazán akarja elkapni Jerryt... Éppen ezért nem igazán tudtam komolyan venni a kórus beszüntetése iránti "küzdelmét", mert tudtam jól, bármit is tesz, annak van egy másik olvasata is. Pont ezért lett Sue az egyik kedvenc karakterem, mert sose tudtam, hogy mi a legfőbb indoka a cselekedeteinek.
A legkevésbé kedvelt karakterem pedig az iskolai csengő volt... Az a szerencsétlen csengő folyton csak csengetett a jelenetváltásoknál, csak épp nem tudom, hogy milyen célt szolgált az idegesítésen kívül, mert a diákok semmibe vették. Eleve a folyosón voltak már, tehát nem kicsengetés volt (vagy ha igen, akkor minden tanár 5 perccel az óra vége előtt elengedte a tanulókat), és nem is becsengetés volt, mert mindenki leszarta, tovább folytatta, amit csinált. De legalább tudtam, hogy egy iskolában vagyok és hogy jelenetet váltottunk...
A Glee Klub tagjaival kapcsolatban nem tudnék kedvencet, vagy kevésbé kedvencet megnevezni, pont jó volt így, ahogy voltak. Sokféle stílusú, sokféle viselkedésű ember, mind különbözőek, és a készítők tökéletesen ábrázoltak az áskálódós picsától kezdve az idegesítő libán át a törtető csitrig, vagy a menő mégis nagy szívű sportolótól kezdve a vagány mégis érzékeny ficsúron át a visszafogott hétköznapi srácig mindenkit. Egyenként lehet, hogy nem lennének a barátaim, de így csapatban nagyon jól működtek, és ez volt a lényeg. Annak ellenére, amit fentebb írtam (az egymás hátába állított kés esete), jól működött köztük az összhang.
Meglepő volt, hogy azokra, akiknek a dalait éneklik, valós személyként tekintenek, és úgy is kezelik őket a sorozatban, ellenben a valóságban is híres színészeket, akik egy-egy mellékszerepet játszanak el, feldobva ezzel a sorozatot, úgy kezelik, mintha nem is léteznének a valóságban (például Whoopie Goldberg, mint NYADA-s atyaúristen, Sarah Jessica Parker, mint a Vouge magazin szerkesztője, Kate Hudson, mint egyetemi tanár, Gwyneth Paltrow-ról, Neil Patrick Harris-ről, Adam Lambert-ről vagy Ricky Martin-ról már ne is beszéljünk, csak hogy párat említsek...). Érdekes és faramuci helyzetet teremtettek ezzel. És ha tudnák, hogy némelyikük szülője híres színész... (Rachel szülőanyja Idina Menzel (lásd Frozen), apja Jeff Goldblum, Artie anyja "Peggy Bundy", Brittany anyja "Stifler mamája", Santana anyja Gloria Estefan, míg Blaine anyja Gina Gershon)
Azt nagyon bírtam, mikor egy-egy epizód előtt az emlékeztető narrátora, vagy maguk a szereplők beszóltak saját maguknak (például, hogy egy-egy szereplő nyomtalanul eltűnt és észre se vettük, vagy hogy végre ne énekelve mondjanak már el valamit, vagy hogy csak odaszólnak a zenészeknek és azok máris tudják mit kell játszaniuk, esetleg hogy mindig a verseny előtti este találják ki, hogy mit énekeljenek, és még sorolhatnám), utalva ezzel arra, hogy amiket fent felsoroltam, azokat maguk a készítők is észrevették és viccet csináltak belőle. Ez az önirónia sokszor megmosolyogtatott és jár érte a plusz pont.
De volt olyan is, amikor kicsit szíven ütött a sorozat... Mikor az 5. évad 3. része úgy kezdődött, hogy a kórus fekete ruhában énekelt, már tudtam, hogy valami tragikus dolog történt, majd megjelent Finn képe a kivetítőn. Valahogy éreztem, hogy ez más, ez nem a sorozat, ezért utána néztem és megdöbbenve olvastam, hogy a Finnt alakító színész - véletlen drogtúladagolásban - ekkor halt meg. Az egész rész hangulatára rányomta ez a bélyegét és nem tudtam megállni, hogy a színészek arcát látva ne potyogjanak az én könnyeim is...
És ahogy olvastam a cikket, szembesítettek vele, hogy 2020 júliusában a Santana-t alakító színésznő is meghalt, belefulladt egy tóba. Innentől kezdve más szemmel néztem rá és megszakadt érte is egy kicsit a szívem...
Az értékelés megírása előtt nem sokkal pedig még egy halálhír jutott el hozzám, mégpedig a Puck-ot alakító színészé, aki miután kiderült, hogy kiskorúakról készült felvételeket birtokolt, nem várta meg, hogy börtönbe kerüljön, hanem önkezével vetett véget életének... Ezt inkább nem kommentálom...
Bár hat évados (legyen inkább öt és fél) a sorozat, szerintem alapból csak hárommal számoltak a készítők, ezért is érződik úgy, mintha nem tudtak volna a negyedik évadtól mit kezdeni a szereplőkkel. Mert se nem egy teljesen új gárdával próbálták meg az elődök sikerét újra összehozni, se nem a régi szereplők sorsának alakulását követhettük nyomon, hanem a kettő összemosását kaptuk, ami egyre inkább a régi tagok újra előtérbe helyezését forszírozta. Mert hiába kaptunk részben új csapatot, érdektelenek és "szürkék" voltak, nem tudtak hozzánk közel kerülni, nem tudtuk jobban megismerni őket, hiszen folyamatosan csak az "öregdiákok" énekeltek, ők segítettek, ők mutatták meg mit hogy kell, őket hívták vissza, az ő életüket követtük inkább nyomon, ezáltal teljesen a háttérbe szorították és elnyomták az újoncokat. Mivel pont azok ballagtak el, akik a csapat lelkét alkották, akikre a legjobban fókuszált a történetvezetés, így borítékolható volt, hogy problémás lesz a folytatásnál nélkülük helyt állni. Nem is nagyon sikerült. Viszont teljesen béna volt visszaráncigálni az elballagott tanulókat az iskolába, mert így nem tudták a saját útjukat járni és ténylegesen felnőni.
Vannak, akik úgy vélik, hogy meg kellett volna állni a harmadik évadnál, szerintem viszont volt még benne potenciál, csak nem tudták eldönteni a készítők, hogy jobbra vagy balra menjenek-e, így pedig nem tudták bevenni a kanyart...
Sorozatnézés ideje: 2022. március 18. - április 10.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése