Könyvfesztivál - 2016. április 23.

Számomra a Könyvfesztivál (vagy akár a Könyvhét) nem arról szól, hogy annyi könyvet felvásárolok, amennyit csak tudok (és amennyire futja még a pénzecskémből), és nem is arról, hogy begyűjtöm valamennyi ingyen könyvjelzőt (amihez persze a hozzá tartozó kötetet már nem veszem meg), hanem leginkább arról, hogy találkozom számomra kedves ismerősökkel és barátokkal, akikkel egy jót dumálhatok. Néha sikerül hosszabban csacsogni valakivel, olykor viszont csak pár szó, vagy egy köszönés erejéig tudok összefutni velük.
Ezúttal - többek között - @Greylupus-szal, @Nancy-vel, @Fummie-val, @dRen-nel, @Dolorien-nel és @Mazsidrazsi-val is sikerült egy-két mondatot váltanom, aminek külön örültem.

Természetesen azért könyves vonatkozása is van ezeknek a találkozóknak, hiszen szerencsére körül vagyok véve olyan emberekkel, akik fantasztikusan írnak és rendszeresen jelennek meg könyveik.
Ezúttal olyan nagyszerű helyzetben voltam, hogy Imre Viktória Anna (számomra Serene) és Vivien Holloway (aki nekem örökre Wee marad) is egy-egy könyvvel és egy-egy novellával készült az eseményre, így duplán örülhettem.
Imre Viktória Anna legújabb kötete "A bosszúszomjas doktor" (Elveszett napok 1.) és ehhez tartozik "A villámsújtotta torony" című novella, míg Vivien Holloway Winie Langton történetek című sorozatának 3,5. és 4. része került kiadásra.

A könyveket már előre kifizettem (biztos, ami biztos) és személyes átvételt kértem, valamint intézkedtem a külön novellák beszerzése iránt is, így nem számítottam különösebb izgalmakra, azonban egy kicsit eseménydúsabbra sikerült a szombat délutánom...

Miután ügyesen megtaláltam a Főnix Könyvműhely standját, első dolgom volt megkaparintani a köteteket. Ezután a két írónővel váltottam pár szót, majd Wee megajándékozott három csodaszép kitűzővel (Team Becky, Team Moira és Team Winie), melyeket büszkén tűztem fel a pulcsimra, hiszen mindhárom csajszit imádom. 
Mivel volt még legalább két óránk a dedikálás kezdetéig, gondoltuk kényelmesen beülünk valahova egy kávéra, forró csokira, de a trécselés közben jött egy váratlan telefonhívás, miszerint vészesen kevés maradt a Winie 4. részéből. Ezt mondjuk nem csodálom, csak talán azt, hogy nem készültek fel ekkora rohamra, hiszen tudjuk, hogy milyen kapós a sorozat... Szóval adott volt a feladat: a Zöldséggel (Suzuki, az én autóm... ;) ) el kell mennünk Wee-hez és a nála lévő kb. 40 példányt el kell hozni úgy, hogy időben vissza is érjünk.
Nem akarok túlságosan nagyképű lenni (mégis az leszek :P), de a feladatot szinte tökéletesen abszolváltam, az oda-vissza utat sikerült úgy megtenni, hogy 5 perccel 15 óra előtt értünk vissza (bár a parkolás persze ezúttal se ment teljesen simán, utálom a budai oldalt...).

Serene ekkorra már épp a dedikálása vége felé járt, így nem kellett túl sokat várnom arra, hogy csodaszép rajzokkal együtt aláfirkálja a köteteimet.

Imre Viktória Anna dedikálás közben

A könyv és a novella a gyönyörű rajzokkal

Ezután beálltam Zsepi és Kutor mellé abba a hosszan kígyózó sorba, akik Wee dedikálására vártak és aláírattam a könyveimet a csajszival (nem mintha nem lett volna lehetőségem soron kívül aláíratni a könyveket Wee-vel, de legalább addig is tudtam Zsepiékkel dumálni egy kicsit).

Vivien Holloway dedikálás közben

Vivien Holloway (Wee) Zsepivel és Kutorral

Winie 3,5 és 4 dedikálva + kitűzők

Miután Wee minden lelkes rajongójának aláírta a könyveit (ami akár 8 példányt is jelenthet - kell neki ilyen jól és ilyen sokat írnia... XD), hatan elugrottunk jutalomfagyiért (mert megérdemeljük), végül kicsiny társaságunk feloszlott, mindenki ment a maga dolgára.

A korábbi évekhez hasonlóan ez a nap is nagyon hamar elrepült, kész rohanás és káosz volt az egész, de nem bánom, mert sokakkal szerencsére nem csak ezen az egy napon tudok találkozni.
Remélem, hogy a Könyvhét is legalább ilyen jól sikerül majd júniusban.

Tűz a víz alá! (1996)

★★★★★★★★★☆

Ez egy nagyon jó kis film, érdemes megnézni. Végre egy olyan alkotásra aggatták rá a "vígjáték" kategóriát, ami teljesen meg is érdemli ezt a jelzőt.
Az alaptörténet ötletes, a kivitelezés és a színészi játék is teljesen rendben van, szóval kellemes kikapcsolódást nyújtott.

Az alapsztori, miszerint a különc stílusú kapitány kap egy rakás semmirekellő tengerészt és egy olyan tengeralattjárót, melyet már az özönvízkor is használtak, továbbá teljesíteniük kell egy "titkos" küldetést, amit lényegében a fogócskához tudnék hasonlítani, megadja az alaphangulatot. Nekem ez a felállás nagyon bejött és szerencsére nem blőd, idétlen, vagy gusztustalan poénokkal tarkították a filmet, hanem kihasználták a helyzetek adta lehetőségeket és így a sztorihoz illő vicces és jópofa jeleneteket kaptam.

A remek alapötlethez sikerült megtalálniuk a megfelelő színészeket is, akik olyan lazán hozták a karakterüket, mintha természetüknél fogva ilyenek lennének. Egyedül csak Rob Schneider lógott ki a sorból, de szerencsére erre is volt kézenfekvő megoldás, amivel elégedett lehetek.

Innentől spoiler-es:

Sokszor sikerült jóízűen nevetnem, mivel igazán ötletesen sikerült kicseszni az "üldözőkkel". Először feljöttek a felszínre és halászhajónak álcázták a tengeralattjárót a lámpák segítségével, másodszor teljesen lemerültek a tengerfenékre és lapítani próbáltak, illetve bálnahangokkal vezették félre az "ellenséget", harmadszorra pedig beúsztak egy tanker alá, így a radarral nem tudták megtalálni őket, csak mikor előbújtak, de ekkor már késő volt. Egyszerűen lenyűgözött, hogy milyen természetesen és lazán jöttek a kapitánynak az ötletei, valamint hogy mindezt a legénység milyen ügyesen oldotta meg. Azt hitték a fejesek, hogy a kapitánnyal jól kicsesznek, ha egy ilyen szedett-vedett bandát zúdítanak rá, de olyan remekül összeillenek, hogy tökéletes kis csapatot alkotnak, akik jól egymásra hangolódtak.
És ez szerintem sokkal fontosabb, minthogy mereven és érzelemmentesen teljesítsék egy szigorú és barátságtalan kapitány utasításait, közben pedig fúrják és utálják egymást. Akkor már sokkal inkább egy ilyen idióta társaság tagja lennék, akik bár nem teljesen százasak, de ha összefognak, akkor ugyanolyan jól (vagy talán még jobban is) megoldják a feladatot, mint a "normális" emberek.

A helyzetkomikumokon kívül a hülyéskedéseken is lehetett mosolyogni, például mikor összemosták a csajszi egyenruháját, hogy az két-három számmal kisebb legyen, ezáltal megmutassa a nő azon bájait, melyet soha a büdös életben nem látnának egyébként, vagy mikor kalózok módjára elbántak a "lázadóval" és lelökték a fedélzetről a halászhálóba, de a sonka ízű kukorica konzerv is betalált.

Filmnézés ideje: 2016. április 12.
 

Sanctum (2011)

★★★★★☆☆☆☆☆

A film igaz történeten alapszik, tehát az értékelésem során a történetvezetésre és a karakterekre vonatkozó észrevételeimet mellőznöm kell, ugyanis nem hibáztathatom a rendezőt (aki mellesleg a neves James Cameron), ha netán nem tetszenének a párbeszédek, a szereplők döntései, vagy stílusa, esetleg a halálnemek, vagy maga a végkifejlet, mindebbe ugyanis senkinek nem lehetett beleszólása. Mindazonáltal csak feltételezni tudom, hogy a valóságban történteket nem színezték ki túlságosan és nem módosítottak rajta összevissza, hiszen akkor már az "igaz történet alapján" megjelölés nem igazán illik rá, viszont ha ennek ellenére használják, akkor az már megtévesztő. (Tehát csak remélni tudom, hogy a filmre vitt események pontosan úgy történtek meg a való életben is, mint ahogy azt elénk tárták...)

Azonban mégsem tudok elmenni szó nélkül a film egyik "hibája" mellett, miszerint idővel unalmassá vált. Megértem, hogy miért láttak fantáziát abban, hogy a barlangászok történetét megfilmesítsék, hiszen a túlélésért vívott küzdelmük valóban megindító, érdekes és egyúttal "izgalmas" is, tehát filmvászonra kívánkozik, azonban még egy olyan rendező, mint Cameron sem tudta az eseményeket úgy lerövidíteni és összefűzni, hogy folyamatosan fenntartsa a figyelmemet, így egy idő után meguntam. Pedig elmondható, hogy nem igazán voltak üresjáratok, mindig történt valami, tehát lehet, hogy velem van a baj.

A színészi játékkal nem lehetett gondom, hiszen valamennyien jól játszottak, az érzelmeket egész jól át tudták adni.

Mind a felszíni, mind a barlangi jelenetek gyönyörűek voltak, elképesztően szép helyen játszódik a film, én is szívesen fedeznék fel egy ilyen barlangrendszert.

Filmnézés ideje: 2016. április 15.
 

A sejt 2 (2009)

★★☆☆☆☆☆☆☆☆

Spoiler-es értékelés, de szerintem jobban jársz, ha pár perc alatt végigolvasod a kritikámat, minthogy végigrágd magad ezen a vackon, hiszen ez a film úgy rossz, ahogy van. Amit egy filmben el lehet rontani, azt a készítők el is rontották, szinte nincs a filmben semmi, ami értékkel bírna.

Még mindig nem tudom, hogy miért kapta az első rész "A sejt" címet, mikor arról szólt, hogy hogyan tudnak behatolni a gyilkosok elméjébe (tehát semmilyen sejt nem volt benne...). Nos, ezúttal már azt se tudom, hogy mi köze a második résznek az elsőhöz. Ugyanis míg az első rész egész szépen ki volt dolgozva, logikusan fel volt építve, és alapnak megkaptuk, hogy egy speciális ruhába bújtatva, speciális felszereléssel lépnek be körültekintő felügyelet mellett egy másik ember elméjébe, addig itt semmi ilyesmiről nem volt szó, néha ráadtak egy kis kütyüt Maya-ra (amiről szinte semmit nem tudtunk meg, hogy pontosan hogyan működött, vagy mi célt szolgált), meg kapott egy "személyes" tárgyat, amit csukott szemmel gyömöszölhetett, néha pedig még a kis fejre tehető kütyüre se volt szüksége, hogy megteremtse a kontaktust, ergo, sima "gondolatolvasás" volt az egész. És nem érdekel, hogy azzal próbálják meg indokolni a nő képességét, hogy "hatszor meghalt" és így tett szert a speckó képességre, mert ez baromira gyermeteg magyarázat és szánalmas ráépítés az előzményekre.
Mellesleg arról volt szó, hogy a nő csak az illető emlékeit "látja", mégis rendre párhuzamosan történtek az események a valóságban és az elmékben, tehát a saját elképzelésükhöz sem sikerült hűnek maradniuk. Néha az elrabló ("Tövis") szemszögéből láttuk az eseményeket, néha a nyomozást követhettük, néha pedig bemásztunk a gyilkos elméjébe, néha pedig már fogalmam se volt, hogy pontosan melyik verzióban is vagyunk, hiszen eleinte legalább még megkaptuk a gagyi CGI-s homályt, egy idő után viszont átváltottunk élethű jelenetekre (holott homályos emléknek kellett volna lennie), szóval ez így ebben a formában számomra elfogadhatatlan és következetlen.

Az alaptörténet mellett a színészi játék is csapnivaló és irritáló volt. A főszereplő nő (Tessie Santiago - Maya) bár dekoratív, a színészkedéssel rengeteg gondja van még, és sajnos az egész filmet rá építették. Nem kellett volna. Bár mivel a többi színész is elég gyengén szerepelt, legalább egységesen pocsék volt az egész.

A film nyitó jelenetében egy fiatal lányt megöl "Tövis" azért, mert megérzi Maya jelenlétét az elméjében. Alig egy percen belül a kommandósok eljutnak oda, ahol a lányt kivégezte a gyilkos, azonban a fószer sehol, eltűnt, mint szürke csacsi a ködben. Hogyan, mikor az egész épületet ellepték a kommandósok? Ráadásul Skylar a nőt hibáztatja a lány haláláért. Magukat miért nem hibáztatja, amiért futni hagyták a gyilkost? Öntelt idióta.

Vicces volt, hogy mikor közölték a seriffel, hogy egy újabb lány eltűnt, ráadásul az unokahúga (Penelope), akkor nagyjából azt lehet leolvasni a pasi arcáról, hogy "A francba, már megint túlóráznom kell...".

Idióta jelenetekben bővelkedik a film, lássuk a "legjobbakat":

- A seriff mindössze egy sáros nyomból megállapítja, hogy "A keréknyomok akár egy 87-es sötétkék Accura Legend-é.". Hű basszus, ilyen profi nyomolvasóval még nem találkoztam. (Ha netán poénnak szánták a készítők ezt a kijelentést, akkor elég bénán helyezték el a párbeszédben...) Majd ezt követően két sárpacniról Skylar nyomozó megállapítja, hogy "Pont mint a magáé (mármint a seriffé), még a méret is stimmel." Basszus, még egy profi nyomolvasó. Amire persze a seriff rögtön rákontrázik, ugyanis megmondja a méretet és a márkát is. Két "hatalmas" elme cicaharcának lehettünk tanúi kérem szépen...

- A fentebb írott farokméregetés során találnak a raktárépületben egy ruhadarabot, azon pedig egy hajszálat, amire csupán azt mondja a seriff, hogy nem lehet Penelope haja, mert túl rövid (mintha egy hajszál nem tudna mondjuk elszakadni). De mikor kicsit később kiderül, hogy épp a seriff haja volt az, akkor azért nagyot néztem, ugyanis Penelope haja jó hosszú és szőke, a seriff haja pedig alig egy centi hosszú és barna...

- Mikor Maya megfogta a seriff gyűrűjét azt látta, hogy a férfi egy nagy szikla mögött lapul és hallotta, hogy körülötte lövöldöznek, ebből pedig sikerült megállapítania, hogy lezuhant egy helikopterrel. Mégis hogyan?

- Maya és a seriff visszatérnek a raktárépületekhez, ekkor pedig látnak egy férfit, amint egy több száz méterre parkoló autóba sietve beszáll. Azonnal gyanús lesz nekik és elkezdik üldözni. Ezzel csak az a baj, hogy olyan nagy távolságból egyrészt nem is lehetne beazonosítani az illetőt, másrészt fogalmam sincs, hogy ki volt a pasi és miért kezdett el menekülni, a seriff pedig miért vette üldözőbe.
Ezek az értelmetlenségek csak apróságok ahhoz a pofátlanul pocsék vágáshoz képest, amit ezután kaptam. A két (első rendszám nélküli) autó száguldozik az elhagyatott épületek között, tehát mivel nem a közutakon játszódik a jelenet, így senkit nem veszélyeztetnek, senki nem karambolozik miattuk, nincs látványos piros lámpán átszáguldás a csúcsforgalomban, vagy félreugró statiszták, csak egy kis offroad erőfitogtatás, mely során a szürke (menekülő) autó egyszer patyolat tiszta, a következő vágásnál pedig csupa sár, majd lemosták, és újra összekoszolták, és ezt a két felvételt váltogatva kapunk egy olyan béna jelenetsort, amilyenhez az "Oltári vőlegény" című film óta nem volt szerencsém (abban a filmben a zárójelenethez használt virágcsokrot váltogatták látványosan Renée Zellweger kezében). Csak egy olyan apróságra kellett volna odafigyelnie valakinek, hogy vagy mindig legyen koszos a kocsi, vagy mindig mossák le, de ezt így összevágni több mint gáz...
Zárásképpen a seriff nyom egy satuféket, aminek köszönhetően a kocsi leáll és nem is indul el újra, az ismeretlen pedig elmenekül. De mégis mi baja lett hirtelen a kocsinak? (És ha már itt tartunk, a későbbiekben ez az egész esemény szóba se kerül, hogy kit és miért is üldöztek, tehát kérdem én, miért is volt szükség rá?)
Elmondható, hogy ez az üldözéses jelenet nagyjából annyira volt izgalmas, mint mikor málnát szedek mamámék kertjében, sőt, azt még talán izgalmasabbnak is mondanám, mert soha nem tudhatom, hogy mikor bukkan fel egy rossz ízű poloska...

- Kezdetben a gyilkos csukját viselt, eltorzította a hangját, tehát Maya nem tudta felismerni. A film felétől kezdve viszont a pasi - teljesen értelmetlen módon - már nem viselt kapucnit, hanem felfedte magát, tehát Maya is simán felismerhette volna, de mégse sikerült neki... Vajon miért gondolta meg magát a gyilkos és lett könnyelmű? Ráadásul így már a nézőknek se kellett a kefét rágniuk, hogy vajon ki állhat a gyilkosságok mögött, mert nyilvánvalóvá vált. Ha eddig netán kedvem támadt volna azon agyalni, hogy ezúttal vajon ki lesz a "beteg elme", innentől kezdve már teljesen közömbössé váltam. Köszi, hogy a továbbiakban már izgulni se volt lehetőségem.

- Az elkövető állítólag egy kloroformos rózsa segítségével kábítottal el Penelope-t. Bár nem értek hozzá, hogy milyen koncentrátum kell az elkábításhoz, de jó pár filmben láttam már, hogy a frissen átitatott zsepivel eltakarják a nő orrát és száját, és még úgy is elég sokára bódulnak el az áldozatok. Tehát erősen kétlem, hogy Penelope elkábulhatott attól, hogy megszagolt egy olyan virágot, amely már egy ideje a szélvédőjén szellőzött, továbbá a szimatoláskor a virág nem fogta be sem a száját, sem az orrát. Tehát ez így tutira nem hihető számomra. Főleg úgy nem, hogy később a seriff is megszagolt egy virágszirmot és még egy álmos pillantásra se méltatta a rózsát...

- Hogy a seriff mégis hogyan jött rá arra, hogy ki az elkövető, az számomra rejtély. Nem fejtette ki érthetően és logikusan, hogy hogyan tette ki a kirakós darabjait, egyszerűen csak közölte, hogy ki az, hol van és kész. Pedig engem baromira érdekelne, hogy mi vezette rá, mert a filmnek ezt sem sikerült bemutatnia, levezetnie...

- Mikor Skylar és a seriff mennek megmenteni a csajokat, és kiszállnak a helikopterből, akkor nem veszik elő a fegyverüket és nem rohanva igyekeznek megállítani a gyilkost, hanem szépen komótosan sétálnak, mint akiknek nincs túlzottan sürgős dolguk. Már ezen is megütköztem kicsit, de mikor belasították a jelenetet, akkor hangos röhögésben törtem ki. Már csak az hiányzott volna, hogy amolyan "Charlie angyalai" módjára előhúzzák és fejmagasságba emeljék a fegyverüket, illetve a hátukat egymásnak vetve csábosan csücsörítsenek, miközben a szélgépek lobogtatják hajukat...

- A gyilkos a vállára kapva elcipeli Maya-t, a seriff pedig ahelyett, hogy utána sietne, inkább kitámogatja az épületből Penelope-t (aki annak ellenére egész jó bőrben van, hogy párszor már meghalt), így is időt hagyva a pasinak a menekülésre. Mi a francért nem hagyta hátra a kiscsajt? Elég lett volna egy "Maradj itt, mindjárt jön a segítség." duma a lánynak és máris futhatott volna az elkövető után. Még jó, hogy így is utolérte a helikoptert, így a kaszkadőrje lóghatott egy kicsit az oldalán...

- Miután a seriff fejbe lőtte a gyilkost (tehát a pasinak azonnal meg kellett - volna - halnia), Maya-nak azért még sikerült egy kis elmejátékot játszania vele, "elvennie" tőle az áldozatait és bezárni a fejét a dobozba, csak tudnám, hogy hogyan, mikor már - elvileg - meghalt a pasi.

- Rühellem, mikor a zárójelenetben kötelező jelleggel csókolóznia kell a két főhősnek a happy end miatt, holott egész film alatt kb. annyi érzelem cikázott közöttük, mint mondjuk két gesztenye között... Szánalmas! Siralmas! Béna! Felesleges és indokolatlan. Nos, természetesen ennek a filmnek is ez volt a vége.

- Az elmében játszódó jelenetekhez borzalmas CGI-t használtak, nagyon mű volt az egész, például a nő kezében ide-oda mozgott a "képernyő", mert nem tudták hozzáigazítani, a cikázó villámok és a homályos háttérfények is katasztrofálisak voltak.

A stáblista mutogatását gyönyörű havas tájképekkel tarkították, csak tudnám, hogy milyen megfontolásból, hiszen a filmhez semmi köze nincs.
De slusszpoénként megmutatják, hogy hogyan vették fel azt a nevetséges kocsis ugratást, amire szerintem a legbüszkébbek a készítők. Nos, én a helyükben egyetlen momentumra, jelenetre, vagy színészre se lennék büszke, mert minősíthetetlen volt mind.

Filmnézés ideje: 2016. április 14.

A fülke (2002)

★★★★★★★☆☆☆

Ha valaki egy helyszínes, ráadásul majdnem hogy egy főszereplős filmet szeretne készíteni, akkor nagyon oda kell figyelnie, hogy a néző érdeklődését fenn tudja tartani, ne váljon gyorsan unalmassá és semmitmondóvá a történet, és azt kell hogy mondjam, a film készítőinek egész jó sikerült abszolválniuk a feladatot.
A film mindössze 81 perc, tehát nincs túlzottan elnyújtva, nem fáradt meg, így még pont élvezhető maradt.

A főszereplő Colin Farrell (Stuart) játéka elég hiteles volt, a telefonáló egész sok érzelmet ki tudott csikarni belőle, melyeket nagyon jól át tudott adni a nézőknek, így számomra is életszerűvé vált a szituáció és együtt izgultam vele.
A rendőrkapitány személyében örömmel fogadtam Forest Whitaker-t (Ramey), aki ráadásul nagyon talpraesett zsaruként rájött, hogy valami nem stimmel ezzel az egész szituációval, vette az apróbb jeleket, odafigyelt minden részletre és megfelelően tudta irányítani az embereit.

Az egy kicsit furcsa volt, hogy a telefonáló hangját teljesen tisztán lehetett hallani, egyáltalán nem olyan volt, mintha mi is a telefonból hallanánk, ezzel az összhatást picit rontották.

A kép-a-képben funkció jó ötlet volt, így nemcsak a fülkét, hanem a többi mellékszereplőt is egyidejűleg láthattuk, mikor beszélt velük, illetve azzal, hogy mutatták, hogy mi történik a pasi körül, sikerült kicsit kiszínezni az eseményeket, nem maradt nagyon egysíkú.

Innentől spoiler-es:

A filmet Stuart olyan zajosan és felpörögve vezette be, olyan nagyképűen és öntelten viselkedett, hogy mikor végre eljutottunk ahhoz a bizonyos telefonfülkéhez, megnyugtató volt, hogy végre valamennyire lehiggadt a pasi, így végre normálisan tudtam követni, hogy mit beszél. Bár az arrogáns, lekezelő és fellengzős stílusát elég sokáig megőrizte, egy idő után a telefonálónak sikerült megtörnie Stuart-ot, hiszen a hazugságait ellene fordította, és kényszerítette rá, hogy mindent bevalljon. Elég durva módszer volt ez a fegyverrel sakkban tartás és fenyegetőzés ahhoz, hogy ráébressze Stuart-ot, hogy mi is az igazán fontos számára, bár kétségtelenül hatékonynak bizonyult.
Számomra azonban nem igazán derült ki, hogy a telefonáló miért pont Stuart-ot szúrta ki magának, hiszen semmi köze nem volt a pasihoz, nem ártott neki, bár az tény, hogy "rossz" ember volt, így megérdemelte a fejmosást.

Bár a stricit hátulról lőtte le a telefonáló, a kurvák rögtön Stuart-ot vádolták meg, ebből is látszik, hogy nincs túl sok eszük, mert egyrészt szemtől szemben dulakodtak, másrészt nem volt fegyver Stuart-nál, tehát elég nehezen tudta volna kivitelezni a hátba lövését...

Hogy végül a telefonáló miért fedte fel magát, nem igazán értettem, bár mivel teljesen feleslegesen "benyugtatóztuk" Stuart-ot, így esélytelen volt, hogy felismerje és később beazonosítsa őt.
Azt egy kicsit sajnáltam, hogy a rendőrök rögtön ráhúzták a vizes lepedőt az átvágott nyakú pizzafutárra és egyszerűen lezárták a nyomozást, nem is gyanakodtak rá, hogy a telefonáló rafináltabb lehet ennél. Ramey-től az előzményekre tekintettel többet vártam volna...

Filmnézés ideje: 2016. április 8. (újranézés)
 

Csábítunk és Védünk (2015)

★★★★★★★★☆☆

Épp a minap néztem meg egy filmet, melyben Reese Witherspoon volt az egyik főszereplő és meglepő módon elég vacakul teljesített (Rettegés, 1996). Éppen ezért örültem, hogy ebben a filmben egész normális alakítást nyújtott, bár meg kell hagyni, jó pár év eltelt a két film között.
Mellesleg egy szintén nemrég látott rajzfilm, a Zootropolis miatt sikerült azonnal párhuzamot vonnom Reese (Cooper) és Judy Hopps között. Judy Hopps ugyanis egy aprócska rendőr nyuszi, aki a termete ellenére nagyon elszánt, minden lében két kanál és olyan, mintha folyton fel lenne húzva. Nagyjából hasonlóképpen tudom jellemezni a Reese által megformált Cooper rendőrt is. És mivel ez az egyezés elég sokszor szembetűnő volt, jókat mosolyogtam rajta (főleg mikor elkezdett ugrándozni...).

A "nyusziságon" túlmenően azonban Cooper stílusa önmagában valószínűleg nem lett volna túl szimpatikus (főleg, mert olykor túlzottan merev), mint ahogy a védence, Daniella karaktere is önállóan leginkább csak irritáló volna (hiszen egy öntelt nőcskéről van szó), azonban csapatban nagyon jól "összeillenek", egymás helyre rakásából, piszkálásából jópofa helyzetkomikumok adódtak és a poénok is rendre a helyükön voltak, melyeken jókat lehetett vidulni, ilyennek kell lennie egy jó vígjátéknak.

Mellesleg Daniella-nak jól állt a fura akcentus és a mély, rekedtes szinkronhang.

Habár voltak "üldözők", nem mondanám, hogy túl sok vizet zavartak volna, mivel az események túlnyomó része a csajok körül bonyolódott. De ezzel nem volt különösebb gondom, nem hiányoztak túlzottan a "rossz fiúk", legtöbbször még csak eszembe se jutottak, mert olyan jól szórakoztam a csajok műsorozásán. 

(Spoiler: A vicces események között Volt egy-két marandóbb is, például a "42 kg sütőpor", vagy a susnyásban "ugató" szarvas, illetve a film végi "Te most szívatsz engem?" jelenet.)

Filmnézés ideje: 2016. április 5-6.
 

Rettegés (1996)

★★★☆☆☆☆☆☆☆

Láttam, hogy elég jó értékeléseket kapott a film, ezért gondoltam megnézem, hátha végre sikerül egy jó kis borzongásos estét összehoznom. Ennél vacakabb filmet azonban keresve se találhattam volna.

Egyrészt a sztori nem volt túlságosan érdekfeszítő és ütősen kivitelezett, másrészt a színészi játék is csapnivaló volt, főleg a két főszereplőre nézve, pedig Reese Witherspoon-tól (Nicole) és Mark Wahlberg-től (David) többet várnék.

A filmet a két főszereplőnek kellett volna hoznia, nekik kellett volna olyan minőségben játszani, hogy átérezzem a valódi rettegést és a valódi terrorizálást, vagy legalább a kettejük között lévő szerelmet, később pedig a félelmet, ehelyett viszont olyan mesterkélt alakítást kaptam, hogy én szégyellem magam helyettük.

Nicole (pontosabban Reese Witherspoon) például olyan mű sírásokat és nyafogásokat produkált, hogy legszívesebben behúztam volna neki egyet, hátha attól végre sikerül könnybe lábadnia a szemének. Nem értem, hogy a készítők miért nem segítettek valahogy rajta, a felvétel előtt mondjuk vághatott volna egy kis hagymát, vagy vizet spriccelhetett volna a szemébe, esetleg lefújhatták volna könnygázsprével, mert borzalmas volt látni az erőlködését. (És a szinkron hangja is csak rontott a picsogással...)

És ha nem lenne elég a silány színészkedésük, ráadásnak csapnivaló párbeszédeket erőltettek rájuk a készítők. Ha a bárgyú hallgatás mellett egyáltalán sikerült néha pár szót váltaniuk egymással, az is leginkább minősíthetetlen volt, pedig mint a későbbiekben kiderült, bárki mással egész normálisan elcsevegtek külön-külön.

Az első párbeszédüket muszáj vagyok idézni:
- David: "Szevasz."
*hatásszünet*
- Nicole: "Szia."
- David: "Nem táncolsz."
- Nicole: "Tudom."
*nagyon hosszú hatásszünet*
- Nicole: "És te se táncolsz."
*hosszú hatásszünet*
- Nicole: "Te miért nem?"
- David: "Mit miért nem?"
- Nicole: "Hogyhogy te se táncolsz?
- David: "Csak azért, mert senki nem kért fel."
- Nicole: "Aha."
Mindeközben pedig bárgyún és idiótán vigyorogtak...
(Nos, ha itt lekapcsolom a filmet, akkor csak 12 percet kell végigszenvednem, nem 97 percet...)

Elmondható tehát, hogy az összes többi szereplő alakítása jobb volt, mint Reese és Mark bénázása. Talán a legtalpraesettebb karakter Nicole apja volt (William L. Petersen), aki próbálta valamennyire kezelni a srácot, a fellépése határozott volt, jó volt látni ahogy védi a családját, és mivel a lányával ellentétben két szónál többet váltott David-del, sikerült is átlátnia a szitán. Nicole öccse és nevelőanyja, illetve a vagány és nagyszájú barátnő, Margo (Alyssa Milano) is egész jó alakítást nyújtott, mondjuk ez nem is csoda, hiszen sokkal normálisabb szereplőket játszottak.

Innentől spoiler-es:

A fentebb idézett gyöngyszemet szerencsére egy műbalhé félbeszakította, és újdonsült "szerelmespárunk" felszaladt a diszkó tetejére. Csak tudnám, hogy miért körözött már ekkor felettük egy helikopter, hiszen alig egy perce tört ki a csetepaté, ekkor kezdett el kifelé szaladni a tömeg az épületből, szóval teljesen indokolatlan az azonnali jelenlétük.

Az előbb leírt magas röptű csevegéshez a továbbiakban is hű maradt a két főszereplő, ugyanis a "szerelmesek" borzasztóan zavaróan és nagyon felszínesen beszélgettek, már amikor egyáltalán megszólaltak, mert legtöbbször csak nulla párbeszédet kaptunk, körítve a hosszú egymásra nézésekkel, tehát elmondható, hogy a kapcsolatuk szinte a semmin alapult. De persze a csókolózást, a hullámvasúton való megujjazást és a szexet nem hagyhattuk ki...

Miután Nicole hazaér a buliról, a nevelőanyja lecseszi, mert szerinte a sok smink miatt úgy néz ki, mint egy kurva. (Megjegyzem, hogy szerintem nagyon is rendben volt a sminkje, egyáltalán nem hivalkodó, hanem szolid és visszafogott volt, jól állt Nicole-nak.) Az bezzeg nem zavarta a nőt, hogy Nicole olyan rövid szoknyában illegette magát, hogy szinte kilátszott a bugyija...

Mikor Nicole titokban szemtanúja lesz annak, hogy a beszívott barátnőjét (Margo-t) David erőszakkal viszi el, akkor nem lép közbe, helyette inkább sértetten elszáguld a helyszínről, majd számon kéri a barátnőjét, hogy miért feküdt le a pasijával. Hahó! Nem volt magánál a csaj, fogalma se volt róla, hogy mit csinál, ráadásul megerőszakolta David, és mindezt Nicole megakadályozhatta volna, ha van elég esze, de sajnos csak simán buta és "szőke"...

Annál a jelenetnél, mikor David üldözi Margo-t kocsival, a készítőknek nem igazán sikerült normálisan összehozni a vágást, ugyanis az egyik pillanatban hátulról láthatjuk a kocsikat, melyeknek bal oldalán egy szakadék van és a távolban látszik valamiféle tó, a következő jelenetben viszont már egy erdőben mutatják a kocsikat elölről.

Valaki elárulná, hogy Nicole "friend zone"-olt haverja, Garry mi a csudáért megy be egyedül az erdőbe? Mégis mi keresnivalója volt ott azon kívül, hogy meghalt? Jut eszembe, Margo információja szerint a srácot "agyonverték", pedig David csak simán eltörte a nyakát. Megint egy aprócska baki...

A záró jelenetsor, mikor a négy srác megpróbált betörni Nicole-ék házába, nem túlságosan izgalmas, nem mondanám, hogy hatékonyak voltak a bejutást illetően. Ütögették az ajtókat, meg az ablakokat, de nem éreztem úgy, hogy valóban be akarnának jutni a házba. Ráadásul David tudta az ajtónyitó kódot, de csak egyszer ütötte be, akkor is visszazárta apuci. Többször már nem is próbálkozott a kóddal, ami számomra kicsit értelmetlen.
Ráadásul a készítők nem mertek hozzányúlni a kevés főszereplőhöz, hanem inkább odarángatták a kicsit kiöregedett biztonsági őrt a házhoz, hogy őt azért meg lehessen ölni, mondván, hogy "rettegjetek, mert nagyon elszántak vagyunk". Szerintem viszont inkább csak gyávák, amiért hátba lőtték a férfit.
A szobai dulakodás és David kinyírása azonban korrekt volt.

Még valami. A kutyus megölése miatt szívem szerint még további egy pontot levonnék...

Filmnézés ideje: 2016. április 3-4.
 

Űrkamionosok (1996)

★★★★☆☆☆☆☆☆

Csak tudnám, hogy mire is adtam a 4 csillagot, mert a történet nem fogott meg, a kivitelezés csöppet kezdetleges (bár talán a kornak megfelelő), és úgy egyáltalán nem tudok pozitívumot kiemelni, ami különösebben tetszett volna, még a színészi játékot se tudnám méltatni. Ráadásul ezúttal is vitatkoznom kell a kategorizálással, mert ez a film nem vígjáték, a  legjobb indulattal is csak sima akciófilmnek tudom nevezni, ugyanis az egyetlen mosolyt fakasztó jelenet a film egyik legutolsó jelenete volt, addig pedig semmi humorosat nem találtam benne.
Hibát viszont annál többet tudok felsorakoztatni, ami vagy csak simán zavart, vagy csak egyszerűen a készítők oda nem figyelésének eredménye.

Innentől spoiler-es:

- A film elején egyetlen három szemű robot simán kinyírt mindenkit a lézerjével, valakiből csak egy láb maradt, valakiből még annyi se, azonban mikor a megrendelő a készítője ellen fordítja, akkor az megússza egy kis égési sérüléssel, valamint egy-két testrészének elvesztésével, de mégis életben marad. Nekem ez a megoldás nem igazán tetszik, neki is meg kellett volna halnia, aztán valaki más eljátszotta volna a főgonoszt helyette.
- Számomra Cindy és John "románca" több mint furcsa volt, mégis mi a csudát akar egy ilyen vén fószer egy ilyen csinos fiatal nőtől és a hölgyike miért megy bele ilyen simán az átlátszó házassági alkujába? Ennyire nem lehet elkeseredett a pénz és az utazás miatt... Szerencsére azért rájött John is, hogy tisztességtelen a kérése és hogy Mike-hoz sokkal inkább illik Cindy (nemcsak a kor miatt). (De ha már Cindy-vel nem is sikerül összehozni a jó öreg John-t, akkor elintézzük, hogy Cindy anyucija pont úgy nézzen ki, mint fiatal korában, így már ő se marad nő nélkül. Ócska és gyenge húzás.)
- A fekete kővel való ütközéskor a fő- és mellékhajtómű elromlott, valamint meghibásodott a hűtőrendszer is, ezért felforrósodott az űrhajó belseje. Ügyes húzás volt ahhoz, hogy melltartóra és bugyira vetkőztessük a nőcit és megcsodálhassuk Mike kockásnak hitt hasát. Mindezzel csak az a baj, hogy miután kiszedték főszereplőinket a forró űrhajóból az űrkalózok, utána szerintem már nem volt túl melegük, de ettől függetlenül a pucérkodás megmaradt. Sőt, bár senki nem csinálta meg az űrhajójuk hajtóműveit, ettől függetlenül az "megjavította" magát és a lövöldözés közben simán el tudtak menekülni vele. És még a hűtőrendszer is rendbe jött - szintén teljesen magától - és már nem sültek tovább az utasok. De még mindig kötelező jelleggel pucérkodott a főszereplő hármasunk. (Azért én elvártam volna, hogy legalább egy "oroszos" megoldással foglalkozzanak az elromlott űrhajó kérdésével, mert ez így nagyon amatőr húzás volt...)
- A kapitány mind kinézetre, mind viselkedésre gusztustalan és visszataszító volt, kirázott tőle a hideg. Az összeégett teste, az átlátszó agya, az átlátszó segge és a felhúzásra szoruló férfiassága nem vicces volt, hanem inkább undorító.
- A haldokló kapitány még az utolsó lélegzetvételeivel John-nak adta a három szemű halálhozó robotok leállításához szükséges irányítót. Minő önzetlen és kedves dolog ez valakitől, aki nemrég még ki akarta nyírni őket. Pont emiatt szerintem egyáltalán nem volt hű önmagához a karakter, ha valaki gonoszt alakít, az ne segítsen a jófiúknak még akkor se, ha éppen a halálán van, mert ettől hiteltelen lesz.
- A robotok John-t és Mike-ot is simán kinyírhatták volna egy "pillantással", de ők inkább verekedésbe bocsátkoztak, meg feleslegesen tébláboltak, hogy a srácok könnyedén kinyírhassák őket. Nevetséges ellenfelek.
- Az egyetlen viccesnek titulálható jelenet - ahogy már fentebb is írtam - a film legvégén jött el, mikor a pénzes táskát Mike kihajította az ablakon, az meg ráesett Sex elnök kocsijára, pont mikor az elnök megnyomta a bombarobbantó gombot. Ironikus jelenet, ezen legalább lehetett nevetni, de sajnos semmi máson.
- A készítők még valamivel elfelejtettek foglalkozni, ez pedig az idő. Ugyanis mikor John-ék elvállalták a speciális melót, akkor kihangsúlyozásra került a menetrend betartásának fontossága és azt számolgatták, hogy a legnagyobb sebességgel haladva is kb. 60 óra késéssel érnek a Földre a hivatalos utakon. Ha kukacoskodni szeretnék, akkor nekiállok számolgatni. Tehát: kb. 2 órát utazhattak az űrhajó ütközéséig, legyen még további 2 óra a fogságban töltött idő, továbbá durván 1 órát saccolok a robotokkal való harcra és a Földön történő landolásra. Ez a legnagyobb jóindulattal és kellő ráhagyás mellett is mindössze 5 óra, szóval le a kalappal a "nem hivatalos" út előtt, hogy a balhézással együtt is mindössze néhány óra alatt "teljesítették" a küldetést.

Filmnézés ideje: 2016. március 26.

Emlékek (2006)

★★★☆☆☆☆☆☆☆

Spoiler-es értékelés.

Úgy érzem, hogy a film nem igazán tudta, hogy pontosan mit szeretne mondani, miről szeretne szólni, bár tény, hogy keményen próbálkozott megértetni velünk a történetet.
Felhoztuk kezdésnek az Alzheimer-kórt, amivel végül nem kezdtünk semmit, és találtunk valamiféle port, ami hallucinációkat okoz, mellyel a pasi egyik felmenőjének emlékképeit éltük újra, ennek köszönhetően átcsaptunk az emlékek megfejtésébe, és végük kilyukadtunk ott, hogy egy sorozatgyilkos után nyomoztunk.

Ahogy haladt előre a film, egyre több értelmetlenséggel találkoztam és egyre inkább zavaró volt a történetvezetés:
- Mikor Taylor (Billy Zane) meg szeretné venni Stephanie ballonkabátos pasiról készült festményét, akkor a nő válasz helyett inkább elhívja forró csokizni, de végül a festmény eladásával kapcsolatban nem történik semmi. Egy egyszerű mondattal le lehetne rendezni ezt a részt, vagy megveszi a pasi, vagy nem, de ezt a kérdést a készítők nem tartották fontosnak lezárni, hiszen a lényeg az volt, hogy a nő és a pasi összejöjjenek. A film vége rávilágít, hogy miért volt fontos összehozni a párocskát, de könyörgöm, ennek az eladósdinak így nem volt túl sok értelme.
- Amikor Taylor ellátogat a hallucinációjában látott helyszínre, akkor van nála egy profi búvárfelszerelés és remekül tud búvárkodni is. Minő szerencse, hiszen a víz mélyén van, amit keres. Ezzel csak az a gond, hogy teljesen életszerűtlen a helyzet, az emberek jó részének egyrészt nincs is ilyen felszerelése, másrészt - ha van is -, nem valószínű, hogy naprakészen a kocsi csomagtartójában tartják.
- Amikor a baráti összejövetelen Max-nek sikerül végre a három távirányító egyikével bekapcsolni a tévéjét, akkor rögtön a gyerekkori összeválogatott és megvágott videófelvételeket láthatjuk. Vajon melyik tévécsatorna közvetíti magánszemélyek családi videófelvételeit?
- Deerpa folyamatos szexpoénjai és szex központú beállítottsága egy idő után már fárasztó volt.
- Max nem tudja bekapcsolni a tévéjét. Carol körömlakkozza Taylor Alzheimer-kóros anyját. Max még mindig káromkodik, mert nem tudja bekapcsolni a tévéjét. Taylor és Stephanie sétálgatnak a folyóparton. Taylor megmutatja Max-nak, hogyan kell bekapcsolni a tévéjét... Vajon miért volt fontos ilyen béna jeleneteket egymás mellé pakolni és végül semmit se kezdeni velük?
- Mikor Taylor az éjszaka közepén felriad egy hallucinációból, akkor rögtön elmondja Stephanie-nak, hogy mit látott, mintha legalábbis az addig történtekről is beszámolt volna neki, így a nőnek tudnia kell, hogy miről van szó. Pedig még egy árva szót se mondott a nőnek ezekről a bevillanásokról, a nő mégis teljesen képben van, ami rendkívül furcsa és következetlen.
- A kislányok halála utáni nyomozás során Taylor és Stephanie simán besétálnak egy iskola öltözőjébe, senki nem veszi észre őket és senki nem szól rájuk, hogy mégis mi a fészkes fenét keresnek ott. Jó kis suli...
- Taylor kifakadása a Kafziel-es résznél teljesen logikátlan volt, nem értem, hogy miért viselkedett olyan ingerülten, mitől kattant be és miért üldözte el olyan csúnyán Stephanie-t.

Ha nem lenne elég, hogy már eddig is tele volt olyan jelenetekkel a film, melyeket nem magyaráztak meg kellőképpen, melyek következetlenül, vagy logikátlanul követték egymást, akkor ráadásnak egy rendkívül nagy baromsággal zárjuk a filmet. Nemhogy mindent a helyére tettek volna, hanem tovább kuszálták a cselekményt, ami még inkább zavaróvá teszi a végkifejletet.
Az álarcos Taylor hallucinációiban biztos, hogy egy férfi volt, a mozgása és minden gesztusa erre utal, bár nem szólal meg, végül azonban kiderül, hogy valójában egy nő, Carol áll a háttérben. Fény derül továbbá arra is, hogy Taylor igazi anyja Carol, akit elraboltak és megerőszakoltak, valamint Carol megölte a támadóját, majd a megszületett fiát örökbe adta Alisha-nak. Ez még rendben is lenne, de hogyan kapcsolódik ez a kislányok elrablásához, megöléséhez, vagy az arcuk gipszbe öntéséhez?
És hogy Max-et miért is ölte meg, az is rejtély maradt, mivel a pasi semmit nem követett el, semmi nem utalt arra, hogy a férfi el akarná árulni Carol titkát az örökbefogadásról, tehát értelmetlen tett volt. Carol indoklása: "Meg kellett ölnöm, hogy ne kelljen megölnöm a saját fiamat." Mindezt pedig akkor mondja a nő, mikor éppen a fia megölésén mesterkedik. Már megint csóváltam a fejem, hogy mi a franc van, minek akarja megölni a fiát? Talán azért, mert rájött, hogy ő rabolja el a kislányokat? Vagy mert rájött az örökbefogadásra? Vagy mégis mi a frászért? Nem értem!
Ezen kívül kíváncsi lennék rá, hogy mikor, hogyan és miért rabolta el Stephanie-t, mert erre se tért ki a film, nem fenyegettük meg vele Taylor-t se, tehát pusztán véletlen, hogy rátalált a pasi. Kicsit olyan érzésem van, mintha egy-két erre utaló jelenetet véletlenül kivágtak volna, így nincs kellőképpen megmagyarázva, hogy miért kutakodott Carolnál Taylor.
Érdekelne még az is, hogy Bonnie hogyan kaphatott levegőt a hermetikusan lezárt hűtőládában, valamint, hogy az apjának miért kellett egy perc, hogy felismerje a saját lányát...
 
Értelmetlenségek tömkelege, rossz vágás és pocsék történetvezetés.

Filmnézés ideje: 2016. március 31.

Ernest Cline: Ready player one

★★★★★★★★★★

1981 decemberében születtem, tehát mondhatjuk, hogy együtt nőttem fel a számítástechnikával, végigkövethettem a számítógépek és játékok fejlődését.
Alsó iskolás koromban a tanítás végén sokszor meglátogattam anyukámat a munkahelyén, ami egy presszó volt. Az alagsorban volt egy pénzbedobós  játékautomata, amivel - köszönhetően anyukám "varázskulcsa" által biztosított végtelen életnek - rengeteget játszottam. Párom segített megtalálni a játékot, mert csak arra emlékeztem, hogy olyan kígyós-kukacos-hernyós volt. Mellesleg nem egészen, mert hangyászos volt és a nyelve ment a föld alatt. Mutatom: https://en.wikipedia.org/wiki/Anteater_%28video_game%29 (Az pedig már csak részletkérdés, hogy egy ilyen játék mit keresett egy ilyen helyen, ilyen emberek között...).

Nagyjából ugyanebben az időszakban kaphatott a másodunokatesóm egy Comodore 64-es gépet, amit a tévéhez kellett csatlakoztatni és joystick segítségével lehetett vele játszani. Volt hozzá egy Donald Kacsás játéka, amivel szerintem többet játszottam, mint ő. A mai napig mosolyogva emlékszem vissza ezekre az időkre.

Mikor már kicsit nagyobbacska lettem, anyukám megvette első számítógépemet (egy 386-os gépet), de mivel anyu (és ezáltal kötelező jelleggel én is) előnyben részesítette a szabad levegős időtöltést, ezért a délutánjaimat leginkább a játszótéren töltöttem az egyik tanárnőm kutyusának sétáltatásával. Talán ez is közrejátszott abban, hogy nem lettem teljesen a számítógépek és a játékok megszállottja, hanem az érdeklődésem megmaradt az "egészséges" szinten ezek iránt.

Ettől függetlenül azért az alapabb 2D-s játékokkal én is rendszeresen múlattam az időt, úgymint Dyna Blaster, Mario, Prince of Persia, Croc, Rayman, stb. Ez utóbbi annyira aranyos volt, hogy a Rayman2 és Rayman3 játékokat is megvettem, amik jóval kidolgozottabbak és ennek megfelelően jóval nehezebbek is voltak (gondolom egy nálam sokkal fiatalabb gyerkőcnek nem jelentett volna komolyabb kihívást végigvinni ezen játékokat, de én eléggé megküzdöttem a Rayman2 végével, a Rayman3-at pedig félbe is hagytam, mielőtt kárt tettem volna valamiben...).

Már szakközépiskolás voltam mikor - ha emlékeim nem csalnak - az Unreal Tournament nevű lövöldözős játékban nagyon elvertem anyukám akkori főnökét (amihez a Doom és a Wolfeinstein nevű játékkal sajátítottam el az alapokat), majd kicsit később már az 1nsane nevű autós játékban vezettem le a feszültséget, de ezeknél komolyabb játékokkal nem igazán játszottam soha, mert nem volt és nincs rá igényem. Ennek megfelelően a legtöbb játékot, melyre a könyv utalt, nem tudtam hova tenni.

Azon túl, hogy a legtöbb számítógépes játék ismeretlen volt számomra, nagyon sok filmes, vagy zenei hivatkozással se tudtam mit kezdeni. 
Az ismeretbeli hiányosságomat ezen a téren annak tudom be, hogy a 80-as években még nagyon fiatalka voltam (ergo az időm nagy részét Legózással, Barbie-zással és mesenézéssel töltöttem, illetve leginkább gyerekdalokat hallgattam...). 
Ezen túlmenően a filmek terén sem egyezik túlzottan az ízlésünk az íróval, mert nekem a korabeli táncos és zenés alkotások jobban megmaradtak az emlékezetemben, mint a számítógépes/játékos filmek.

Miután kellőképpen lefárasztottalak az életrajzommal, rátérnék végre a könyv értékelésére is.

A fentiek ellenére, miszerint soha nem váltam igazi kockává, nem lettem megszállott játékos, és egyáltalán, ez az egész virtuális világ nagyon távol áll tőlem, élveztem a könyv minden egyes sorát, mert úgy volt megírva, hogy számomra is fogyasztható legyen és annak ellenére, hogy a könyv hátuljában (ahogy erre a párom rávilágított) van egy fogalommagyarázat, az egész mesélés olyannyira érthető, hogy nem is volt rá szükségem. Tehát nem vette el a kedvem az író azzal, hogy csak a profi játékosoknak írta meg a könyvét, mert bárki számára könnyen olvasható és élvezhető. Sőt, mikor egyik-másik számítógépes játékra hivatkozott, akkor szépen elmesélte azt is, hogy milyen típusú játékról van szó, hogyan kell játszani és milyen a kivitelezése, így annak ellenére pontos képet kaphattam róla, hogy - mint már korábban említettem - a legtöbbről még soha nem hallottam.

A mű felépítése nekem nagyon bejött, néha mesélősebb, néha lendületesebb és izgalmakban bővelkedő történetet kaptam, ami végig fenn tudta tartani az érdeklődésemet, sőt, a könyv több mint felét egyhuzamban daráltam le.
Élénk érdeklődéssel figyeltem, hogyan próbál meg Parzival Halliday fejével gondolkodni, hogyan ássa bele magát mindazon könyvekbe, filmekbe és játékokba, melyeket a "mestere" annyira szeretett. Bár van egy olyan sanda gyanúm, hogyha elkezdem összeadogatni az olvasásra, filmnézésre és játszogatásra fordított időt, jóval több év jönne ki, mint amennyi Parzival rendelkezésére állt...

Innentől szerintem már spoiler-es:

Jó volt látni, ahogy Parzival, Art3mis, H, Shoto és Daito bár ellenfelekként, mégsem ellenségekként próbáltak a kulcsok és kapuk nyomára bukkanni. Egészséges rivalizálás volt köztük, mégis össze tudtak fogni, amikor arra volt szükség. A Tökös Ötös valamennyi tagja a maga módján szimpatikussá tudott válni és boldogan olvastam, hogyan ügyeskednek a továbblépés érdekében.

A kulcsok megtalálásához is kellőképpen mélyen bele kellett ásniuk magukat a versenyzőknek Halliday életébe és az általa nagyra értékelt filmek és játékok világába, tehát már a három kulcs felkutatása is igencsak nehéznek bizonyult, azonban a kapuk mögött mindhárom esetben olyan rendkívüli feladatok vártak rájuk, melyek teljesítése valóban kihívás volt és a főnyereményhez méltó.
És pont ezért volt kicsit furcsa, hogy a kulcsok megtalálása jobban kifogott a srácokon, mint a feladatok teljesítése, hiszen ezeket az akadályokat meglátásom szerint könnyebben vették. 
Például vegyük az első próbát, ahol egy film adott szereplőjének bőrébe kellett belebújnia a játékosoknak. A Tökös Ötös tagjainak simán sikerült elsőre teljesíteniük önállóan a kihívást (no meg persze a Hatosok is, bár a csalásról megvan a véleményem), ami szerintem ebben a formában túlságosan meseszerű. Értem én, hogy rengetegszer látta a filmet Parzival, de szerintem kizárt, hogy fejből emlékezzen minden egyes mondatra. Én is ezerszer láttam már az egyik kedvenc filmemet, a Dirty Dancing-et, de ennek ellenére képtelen lennék rá, hogy pontosan felidézzem a párbeszédeket.
És ugyanez igaz a második és harmadik próbára is, túlságosan ügyesen oldották meg a feladatokat, amitől kissé életszerűtlenné vált a dolog, hiszen több küzdelemmel találkozhattam a játékon kívül, mint a kapukon belül.
Mellesleg az utolsó kapunál a három kulcsos kinyitás ötlete nekem tetszett, kíváncsi vagyok, vajon mire számított Halliday, hogy így oldotta meg a bejutást. 

Aminek külön örültem, hogy végre az ellenfelek személyében nem olyan együgyű karaktereket kaptam, akik csak tengnek-lengnek, néha felbukkannak, de semmi kárt nem okoznak, hanem olyan embereket, akikkel valóban számolni kell, akiknek félsz a felbukkanásától, mert az elszántságuk, a hatalmuk és a kezükben lévő eszközök méltó ellenfelekké teszik őket. Még akkor is, ha a Szarosokról, akarom mondani a Hatosokról van szó. Mert hiába bénáztak az elején, úgy látszik, hogy csak a kezdetekkel gyűlt meg a bajuk, miután megkapták a kezdő lökést, utána már erőszakosan és kitartóan nyomultak és nem riadtak vissza a legdurvább módszerek alkalmazásától sem.
Parzival rokonainak, illetve Daito-nak a halála kellőképpen felrázott és nem hagyta elfelejteni, hogy ez valójában nem pusztán egy egyszerű játék, ami csak egy virtuális térben zajlik, hanem a háttérben a rideg és kegyetlen valóság áll, tehát igenis komolyan kell venni mindent és mindenkit. 

Az a rész, mikor Parzival és Sorrento (a Hatosok feje) "tárgyaltak" egymással, nekem nagyon tetszett. Mindketten azt hitték, hogy ők irányítják a beszélgetést, mindketten úgy gondolták, hogy alaposan kicsesznek a másikkal, de végül egyikük se tudott a másikon győzedelmeskedni, mert Parzival a valóságban nem ott volt, ahol Sorrento-ék gondolták, és Parzivalnak is meglepetést okozott, hogy rájöttek, ki is ő valójában. Ez is jól mutatja, hogy csupán a virtuális valóság segítségével, de a valóság mellőzésével milyen könnyen megvezethető bárki.

Elgondolkodtató volt az a rész is, mikor Parzival (vagyis hogy Wade) néhány perc alatt új személyiséget tudott kreálni magának és tiszta lappal kezdhetett mindent. Csak pár kattintás és már nem is az vagy, aki addig voltál. Tehát nemcsak a virtuális térben, hanem a valóságban is ilyen könnyű manipulálni a rendszert. Elképesztő...

Több kisebb-nagyobb fordulat mellett két elég nagy meglepetést is tartogatott a történet. 
Az elsőt akkor, amikor Parzival-t behurcolták az IOI-hoz, mint adóst. Hiába tudtam, hogy itt valami nem stimmel és hogy Parzival valamiben mesterkedik, el nem tudtam képzelni, hogyan fog onnan kikerülni. De le a kalappal Parzival előtt, remek tervet dolgozott ki az IOI átverésére.
A másodikkal pedig akkor szembesített az író, mikor a három kristálykulcs elfordításakor mindenki meghalt. Roppant mód kíváncsi voltam rá, hogy vajon ebből a katyvaszból hogyan fogunk kimászni, de a megoldásból is látszik, hogy milyen jól átgondolt történetről van szó, hiszen kellő időt szántunk a Pac-Man-es rész kifejtésére és a végigjátszásért kapott (+1 életet adó) érmére, mely mostanra - Parzival-al egyetemben - teljesen ki is ment a fejemből.

Mikor a végjátékra Og felbukkant a színen és maga köré gyűjtötte a fiatalokat, akkor nagyon reménykedtem benne, hogy nem vele kapcsolatban fogok egy csúnya fordulatot kapni, nem fogja a srácokat elárulni, hiszen ha mind a négyen egy helyen vannak, akkor könnyebb elintézni őket. És szerencsére megnyugodhattam, mert Og valóban olyan rendes pasi volt, mint amilyennek gondoltam, így nem cseszett ki velem az író.

Az író remekül mutatta be azt a szenvedélybetegséget, melyben korunk (és borítékolhatóan a jövőbeli) kevés önbecsüléssel és önbizalommal rendelkező fiataljai szenvednek. Akik csak egy virtuális világban tudnak "önmaguk" lenni, ezért idejük nagy részét a világtól elzárkózva egy "kitalált valóságban" töltik.
Minél több rossz dolog történik valakivel a valódi életben, annál inkább fog egy olyan lehetőséggel élni, ahol nem kell folyamatosan idegeskednie, nem kell a mindennapok nyűgjét cipelnie, és ezt valahol meg tudom érteni. Ha egy kicsit is lelkizőbb, vagy érzékenyebb lennék, folyamatosan bántanának és megaláznának, valószínűnek tartom, hogy elgyengülnék és a könnyebb utat választanám, azaz menekülnék.

De akkor sok olyan dologtól is megfosztanám magam, melyet igazából csak a való életben tapasztalhatok meg, amit meglátásom szerint egy számítógéppel kreált világ soha nem fog tudni helyettesíteni.
Ezért is fogadtam mosolyogva, hogy Parzival Art3mis iránti érzései annyira erősek és intenzívek voltak, hogy a számára addig oly fontos és magát az életet jelentő virtuális világot kész lenne maga mögött hagyni csak azért, hogy a szerelmével lehessen.

A könyv vége felé remekül érzékeltette az író azt a bizonytalanságot, melyet az első személyes találkozás váltott ki a fiatalokból. Mikor Parzival megismerte H-t, akkor eleinte alig volt köztük értékelhető kommunikáció (ezen pedig az se segített, hogy egy fehér férfi helyett egy néger nőt takart a valóság). Ugyanígy bátortalan volt az Art3mis-sel való megismerkedés is, leginkább csak nézték egymást és túlzottan is óvatosak voltak minden téren.
Ez a gátlásosság valóban életszerű azoknál, akik csak egy kitalált személyiség álarca mögé bújva tudnak másokkal kommunikálni.
Az emberek előítéletességét is jól példázta az író azzal, hogy egy néger nőnek semmi esélye az érvényesülésre, azonban ha egy fehér férfiról van szó, akkor minden sokkal könnyebben elérhető számára, több elismerést és lehetőséget kap. Úgy gondolom, hogy ezt a berögződést soha nem lesz képes az emberiség levetkőzni, belénk van kódolva ez a fajta hozzáállás.

Annak a bizonyos "piros gomb"-nak a megmutatása felveti a folytatás lehetőségét, hogy Parzival számára adott ennek az egész virtuális világnak a kikapcsolása is, ha úgy gondolja, bár szerintem önmagában is remekül megállja a helyét a mű, és leginkább csak azért került bele a könyvbe, hogy az emberek tovább gondolkodjanak a lehetőségeket. Mi lenne, ha tényleg megszűnne ez az egész kitalált világ, ha elvennék a lehetőséget az emberektől, hogy a fantáziájuk által kreált világba menekülhessenek a hétköznapok borzalmai elől? Nem tartom valószínűnek, hogy ez megtörténne, de ha mégis, akkor jönne valaki más, aki újra megalkotná ezt az egész rendszert, mert sok pénz, sok lehetőség rejlik benne. 

Olvasás ideje: 2016. március 10. - 2016. március 21. 0:40